Nyolcadik Fejezet

Nyolcadik Fejezet

Azt hittem, hogy a reggeli csetepaté után minden helyre fog rázódni. Nem gondoltam volna, hogy ma eljátszom az utolsó előtti esélyemet is. De mindent az elejétől...
Miután Niall elhagyta a konyhát, elkezdtem jobban odafigyelni a főzésre - nem mintha eddig nem azt tettem volna. Nem akartam elrontani semmit, mert akkor az az állásomba kerülne. Ügyeltem, hogy a fűszerből ne kerüljön se kevés, se sok az ételbe. Miután elkészültem a gombával, tányérokra helyeztem őket, majd arra az asztalra tettem, amelyen a kész dolgok voltak.
 - Ne vedd a szívedre - Winnie hangja miatt ijedtemben megugrottam. - Fáradt is, és teljesen kivan az esküvő miatt, mert sok gond van vele.
Válasz helyett inkább csak bólintottam, s folytattam a munkámat - amiből volt bőven. A vendégek három helyett ötkor érkeztek meg, ami sem Mr. Horan-nek, sem nekünk nem tetszett, mivel teljesen felborult a menetrend. Sokkal, de sokkal gyorsabban kell felhordani az ételeket, hiszen a rendezvénynek pontban tízkor vége kell szakadjon, hisz csak addig bérelték ki az éttermet. A pincéreknek már hatkor elállt a kezük, a lábuk sajgott, s teljesen elfáradtak.
 - Kaphatok egy pohár vizet? - kérdezte Sean, miután ledobta magát az egyik székre.
A homlokáról patakokban folytak le az izzadságcseppek, az inge átázott, s áradt belőle a meleg. Ha nem tudnám, hogy mindeddig csak észt vesztve szaladt fel, s alá, akkor azt hinném, hogy felment a láza. Egy pohár mentes vízzel tértem vissza, s a kezébe nyomtam azt.
 - Egy angyal vagy, Dakota - mosolygott rám a fiú, s belekortyolt az italába.
Jóleső érzés töltött el Sean dicsérete miatt, hisz ebből rájöttem, hogy van olyan is, akinek tetszik az, amit csinálok. És ez azért sokat jelent ebben a pillanatban.
Ezután minden ment a megszokott menetrendben. Tegnap Martin nekikezdett a főtortának, amit nekem ma be kellett fejeznem. Mivel időhiányban szenvedtünk, sietnem kellett. Nem csaptam össze, mert szerettem volna egy tökéletes munkát kiadni a kezem közül, főleg azért, mert esküvőre lesz. Egy ilyen alkalomra készült torta pedig tökéletesen kell kinézzen.
Hamar hét óra lett. A torta elkészült, az aprósütemények már egy ideje az asztalokon voltak, a konyha pedig romokban állt. Azt hiszem, teljes mértékben büszke vagyok magunkra. Eddig minden tökéletes volt, az ételek finomak lettek, és még az idővel is jól állunk.
- Készüljetek - Mr. Horan épp csak benézett a konyhába, máris eltűnt.
- Mire? - kérdeztem kissé összezavarodottan.
- Mi fogjuk kivinni a tortákat. Ez egy gratulációnak, vagy minek fog megfelelni - magyarázta Martin.
Egy bólogatással jeleztem azt, hogy megértettem, pedig nem így volt; fogalmam sem volt arról, hogy miről is beszélt. Filmekben ugyan láttam néhányszor ilyeneket, de arról fogalmam sem volt, hogy ezt a való életben is így teszik.
 - Dakota, te viszed azt a tortát, amelyik a legény cimboráknak megy - adta ki a parancsot Winnie. A nekem szánt részét még értettem, a többire viszont nem is figyeltem.
A kezem remegni kezdett, féltem, hogy valamit el fogok rontani. A szakterületem a konyha, és annak minden zegje-zúgja. Ugyan néha ott is elrontok valamit, főleg akkor, hogyha még nem vagyok hozzászokva a helyhez, de máskülönben semmi probléma sincs velem. Mindeddig fogalmam sem volt arról, hogy mi történik a konyhán kívül és, hogy mit hogyan kell tegyen a felszolgáló... tulajdonképpen nem is érdekelt, és biztos is vagyok benne, hogy ezután sem fog. De ez azért nehéz lesz. Mindig is féltem az étteremben étkező emberektől, mert sokaknak akad kifogásuk az étellel kapcsolatban, amit néha nem veszek jó szemmel, főleg, ha túl sok szarkazmussal adják tudtomra a véleményüket.
 - Mindenki kész? - kérdezte Winnie.
 - Igenis, Kapitány - felelte a belső, kissé gyerekes énem, amit azonnal el is hallgattattam, viszont egy apró, alig észrevehető mosoly az arcomra tapadt.
Megindultunk. Én voltam az utolsó. Mély levegőt vettem, majd Martin után siettem. A hangos zene betöltötte az éttermet, mindenki állva tapsolt, éljeneztek. Megpróbáltam felvenni az iramot, s igyekeztem nem elesni valamiben. A zene a végéhez ért, mindenki egy sorba vonult, én pedig követtem őket. Martin mellett álltam, aki biztatóan mosolygott rám. Mindenhol csillag szórók és diszkó fények világítottak, ami miatt alig láttam valamit. Hamarosan elhalkult a zene, a fények is kialudtak, s csak a normális lámpák égtek.
És akkor történt, hogy megpillantottam a menyasszonyt és a vőlegényt.
Sosem voltam az az émelygős típus, de most, Isten bizony, elfogott a hányinger. A tekintetem fátyolossá vált, s csak reménykedni tudtam abban, hogy nem fogom elkezdeni a sírást. A két fiatal mosolygott, valószínűleg még nem vettek észre engem. Engem, aki miatt elromolhat életül egyik legcsodálatosabb estéje. Bár, ha jobban belegondolok, szívesen tiporom szét az estéjüket.
A nő mosolygott. Egy gyönyörű, ékkövekkel díszített, habos-babos ruhát viselt, amely miatt úgy festett, mint egy gigantikus hólabda - és ezt most nem csak azért mondom, mert az iránta való gondolataim kilencven kilenc százaléka negatív jellegű. A haja csodaszépen be volt fonva, s fel is volt tupírozva. A férfi pedig... ha azt mondanám, hogy borzalmasan festett, akkor hazudnék. Most is, mint mindig, tökéletesen festett, semmi kivetnivaló nem volt rajta. Mosolygott, ami kissé furcsán hatott rám, ugyanis ő mindig is a komolyság híve volt, s nem igazán húzta még csak egy kisebb mosolyra sem a száját.
Mr. Horan elmondta a beszédét, amelyben kifejezi őszinte gratulációját a párnak, majd elkezdődött a torta felvágás. Tekintve, hogy ebbe be kellett segítsek, nem mehettem el a raktárba, hogy ott kibőghessem magam. Pedig szívem szerint most ott lennék. A raktár egy csendes hely; nincs nagy nyüzsgés, hisz oda csak akkor megyünk be, ha valamire szükségünk van. Tökéletes zug lenne ahhoz, hogy feltűnés mentesen eltűnjek, s kisírjam magam azért, aminek amúgy tényleg semmi értelme.
 - Én felvágom a tortát, te pedig majd kiviszed, rendben? - kérdezte tőlem Winnie, én pedig csak bólintottam.
Csak akkor fogtam fel, hogy mit is mondott valójában, amikor kezembe nyomott két tányér sütit, és a legény cimborák asztalához intett. Szinte mindegyiket ismertem, hisz ameddig együtt voltam Evan-el, addig mindegyikkel rendszeresen találkoztunk. Ha úgy vesszük, akkor szinte mindig együtt volt a kis csapattal; talán még a gimi óta ismerték egymást. A pontos részletekbe sosem mentem bele, megelégedtem a kispöcs korunk óta ismerjük egymást sztorival.
Mély levegőt vettem, amit nehezen ugyan, de kiengedtem a tüdőmből. Ennyire még sosem fogott el a félelem. Vajon mit fognak reagálni? Hozzám fognak szólni, vagy esetleg úgy kezelnek, mint valami ismeretlent?
Erre a kérdésre viszont hamar meg is kaptam a választ.
Az arcomra egy mosolyt varázsoltam, hisz mégsem mehetek eléjük úgy, mint aki fél tőlük - ami tulajdonképpen nem állt messze az eredeti álláspontomról.
 - Arrébb húzódnál, kérlek? - kértem szépen Jasont.
Az ő reakciója megnevettetett. Elsőnek felém fordította a fejét, felhúzta szemöldökét, miközben belekortyolt a borába. A bort visszaköpte, s köhögni kezdett, mire mindannyian felém fordultak.
 - Dakota? - kérdezte döbbenten Axel.
 Válasz helyett inkább csak fájdalmasan elmosolyodtam. Axel akkor is mellettem állt, amikor rajtakaptam Evant és Leonat a saját esküvőm napján, a saját ágyamban, amint épp egymás nyálát ízlelik meg. Az emlékre gondolva elborzadtam.
 - Ki kéri az első szeletet? - kérdeztem, ezzel leplezve zavaromat.
 - Én - mondták szinte egyszerre.
Szememet forgatva döbbentem rá arra a tényre, hogy ezek sosem változnak. Letettem Jason és Mark elé a süteményt, majd elindultam a következő adagért. Mindez addig ment, ameddig el nem kezdték ütni a tányérokat a kanalakkal. Talán akkor tört el bennem valami. Valami fontos, valami, amit mindeddig visszatartottam magamban.
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon... vagy talán kettő? Ki számolta? Mindenesetre azt biztosra tudom, hogy nem néztem végig azt, ahogyan egymásra tapadnak. Otthagyva csapot-papot, beszaladtam a konyhába.
Valamivel el akartam foglalni magam, mert nem akartam mindenki előtt összeroppanni. Így is eléggé fura helyzet volt az, hogy miközben a nap sztárjai épp egymásba gabalyodnak, addig én kiszaladok, mint valami őrült.
A mosogatógép mellé álltam, s elkezdtem belepakolni a koszos edényeket. Már majdnem telepakoltam a gépezetet, de egy hangos ajtócsapódás félbeszakította sűrű gondolatomat arról, hogy mekkora szerencsétlen vagyok.
 - Ez mégis mi volt? - hallottam meg főnököm dörmögős, ideges hangját. Ilyennek még sosem láttam, s van egy olyan érzésem, hogy nem is szeretném.
 - Nem értem, főnök, hogy mire gondol - hangszínemet próbáltam szabályozni, ami többnyire sikerült is.
 - Miért jöttél ki? És miért pont akkor? Nem tudtál volna még várni csupán két percet? - dörrent rám.
 - Sajnálom.
 - Ezen van is mit sajnálni - mély levegőt vett, majd higgadtabban folytatta. - Ez volt a második esélyed. Még egy ilyen, és komolyan mondom, repülsz innen - ezzel kiment.

Hetedik Fejezet

Hetedik fejezet

Reggel korábban keltem a megszokottnál, ugyanis a ruhámat még ki kellett vasalnom. Az arcomon ott voltak a tegnap esti fennmaradás nyomai, a szemhéjaim ólomnehezek voltak. Soha, de tényleg soha többet nem fogok virrasztani csak azért, mert a húgomnál akkor van reggel, amikor nálam hajnali egy. Igaz egy évben csak egyszer van születésnapja, de ez akkor sem kifogás arra, hogy fennmaradjak.

A lábaimat magam után vonszolva vettem uralmam alá a konyhámat, s azonnal a konyhaszekrényre támaszkodtam. Ma még egy esküvőt is végig kell főzzek, sok kávéra lesz szükségem. Sosem voltam az a kimondott koffein-függő, sőt, inkább kipihentem magam rendesen, minthogy megigyak egy csésze kávét vagy egy doboz kólát, de most minden egyes energiát adó dologra szükségem volt. Ez alól pedig a kávé sem volt kivétel.

A telefonom háromnegyed hetet mutatott, így, miután befejeztem a rántottám elfogyasztását, visszamentem a szobámba, s hozzáláttam az ingem kivasalásához. Kivételes alkalom volt a mai nap, így a viseletet is megszabták: sötét, lehetőleg farmer nadrág, valamint fehér ing. Igaz, nem olyan komplikált, mégis korábban keltem miatta.

Miután átöltöztem, felcsatoltam a hajam, megragadtam a táskám, s megindultam a munkahelyem felé. Ilyenkor, amikor nagy a forgalom, elgondolkodok azon, hogy jó lenne venni egy autót. Még a végzős éveimben végigvittem a tanfolyamot és megkaptam a könyvem, ami persze érvényes jó pár évig, tehát azzal nem lenne gond. A környező utcákat is ismerem nagyjából, így az eltévedéssel sem kéne bajlódnom.

Mégis nem vagyok hajlandó arra, hogy megvegyek egy autót. Valahogy nem az én stílusom. Ezért is inkább halogatom. Ha nagyon nagy szükségem lesz rá, akkor talán majd veszek egyet.

Ilyesfajta gondolatokkal indulok neki a sétának. A fő utak, de még a mellékutak is rettenetesen forgalmasak voltak, pedig még csak fél nyolc körül járhatott az idő.

Amint beértem a Red-be, óriási kavarodás fogadott. A pincérek és a takarítók is össze-vissza rohantak az asztalok között, s díszítették a bútorokat. Az uralkodó szín a narancs volt, amely tökéletesen passzolt a fal színével.

 - Dakota! - hallottam meg Winnie magasan csengő hangját.

Egész testemmel felé fordultam, s mosolyogva integettem neki.

 - Öltözz át, és gyere! Annyi munkánk van még! - hadarta le gyorsan, majd visszament a saját fenségterületére, azaz a konyhába.

Miután a táskámat betettem a szekrénybe, magamra kaptam a kötőt, s Winnie után mentem. A konyhában is hasonló volt a helyzet, mint az étkezőrészlegben. Paulo és Martin észvesztve szaladtak az egyik pulttól a másikhoz, miközben a kezükben egy tál volt, benne a süteményhez szükséges masszával, Martin esetében pedig krémmel.

 - Ott a menü a sütő mellett. Melyiket vállalod be? Amelyik mellett ott a pipa, már elkeltek - vázolta fel a tényeket Winnie, majd tovább folytatta a zöldségek felvágását.

A sütő mellé léptem, s leolvastam a listán szereplő ételeket. A legtöbbjük mellett már ott volt a kis pipa, de még mindig akadt olyan, amit még nem vállalt be senki. A görög gyümölcslevest és a juhtúróval töltött rántott gombát kipipáltam, majd hozzáláttam a munkához.

Mivel a levesnek kellett több idő a lehűléshez, annak kezdtem neki hamarább. Legelsőnek előkészítettem a szükséges alapanyagokat, majd felszeleteltem a gyümölcsöket. Miután elkészítettem a narancslé és a tejszín keverékét, hozzáadtam a feldarabolt gyümölcsdarabokat, s összekevertem őket. Az óriási tálat, amelyben a leves volt, betettem a hűtőbe hűlni.

Csupán csak ezután láttam hozzá a gombának, amit elsőnek megfőztem. Miközben a gomba a tűzhelyen volt, elkészítettem a tölteléket is. Egy tányérba prézlit öntöttem, egy kis tálkába pedig a tojást kavartam fel habosra.

Észre sem vettem, hogy mennyire eltelt az idő. Csak dolgoztam, s figyelmen kívül hagytam a körülöttem lévő világot.

Csupán akkor kaptam fel a fejem, amikor meghallottam főnököm ismerősen csengő hangját.

 - A vendégek három körül érkeznek. Addigra meglesztek?

Hangjából érződött az, hogy mindezt csak formaság miatt kérdezte. Szerintem tudta, hogy addigra mindennel megleszünk.

 - Igen, Főnök! - feleltük egyszerre.

Niall elismerően hümmögött, majd végigjárta a konyhát. Mindenkit megnézett, felmérte, hogy ki hogyan áll.

Megremegett a kezem, ahogy hallottam a közeledő lépteket. Ki akartam zárni a fejemből. Nem akartam észrevenni, hogy a hátam mögött áll, mert tudtam, hogy akkor olyat tennék, amit más esetben soha. Niall jelenlétében másképp viselkedem, ezt pedig semmivel sem tudom magyarázni. Addig, ameddig meg nem tudom a viselkedésem okát, nem akarok vele beszélni. Viszont ez elkerülhetetlen, mivel a főnököm. 

 - Mi készül? - kérdezte a szokásosat.

 - Juhtúróval töltött rántott gomba. Ugyan nem volt kiírva, de maradt meg még zöldség. Köretnek megfelelne, nem? - kérdeztem félve.

 - Dakota - kezdte kimérten, miközben nekidőlt a konyhapultnak. Mélykék tekintetét az enyémbe fúrta. Teljesen megbabonázott. - Mi van az étlapra felírva?

 - Juhtúróval töltött rántott gomba - ismételtem meg magam. Nem értettem, hogy mire megy ki a játék. Nem is sejtettem, hogy mi lesz ezután.

 - Párolt zöldséget látsz mellette? Vagy bárhol az étlapon? - hangja dühössé vált.

 - N... nincs - sütöttem le a szemem.

 - Most nagyon figyelj rám, többször nem mondom el - hajolt hozzám közelebb.

Közel volt, talán túlságosan is közel. Forró lehelete égette arcomat. Miért történik ez velem?

 - Az étlapot én szerkesztettem, tehát csak azt csinálod meg, ami rá van írva. Sem többet, sem kevesebbet. És, nem, nincs olyan opció, hogy magadtól teszel vagy veszel el a menüből, rendben? Tudtommal még én vagyok a főnök és te az alkalmazott, tehát viselkedj alkalmazottként - vágta oda hozzám könyörtelenül. - És, még valami: három lövésed volt; az elsőt elrontottad. Arra vigyázz, hogy a másik kettőt ne használd el, mert ha mégis megtennéd, te azonnal repülsz. Remélem, világos voltam - fejezte be.

 - I... igen, Uram - tettem hozzá.

Az arcán átfutott valami... Talán döbbenet? Nem tudom, mindenesetre a szemeiben felfedeztem egy apró, alig észrevehető csillogást.

 - Rendben van - nyugtázta, majd elment mellőlem.

A pokolba!

Talán ezt a tegnapi miatt kaptam. Hisz az esetlenségem miatt majdnem olyat tettünk, amit nagyon nem lenne szabad. És most itt volt ez a kijelentése is. Egy ideig még azt bizonygatta nekem, hogy olyan kapcsolatot akar az alkalmazottaival, amelyben nem feltűnő, hogy ő magasabb ranggal jelentkezik. Ugyan nem mondta ki hangosan, de a bizonygatásaiból arra következtettem, hogy ő nem érzi magát rangosabbnak, mint amilyen valójában. Ugyanolyan szakácsnak képzeli magát, mint mi, csak neki van egy kis plusz: a hatalom. Mi pedig az uralma alá tartozunk.

Mindenesetre van egy pár dolog, amit az eszembe kéne véssek: az első és a legfontosabb az az, hogy nem szabad visszabeszélnem. Bármennyire is nekem van igazam, akkor is az ő szava a szent, az enyém pedig semmit sem ér. A második az, hogy én itt egy senki vagyok. Egy senki, aki csak az étel elkészítését és feltálalását biztosítja. Nincs hatalmam, a rangom is csak középszintű, ha megszólalok, akkor azt senki sem veszi észre. A harmadik az, hogy hallgatnom kellett volna az anyámra és az egyetemi tanáraimra: a főnökkel nem szabad olyan kapcsolatot létrehoznunk, amely félreérthető. A főnök egy tiltott ember, megérinteni pedig nem lehet, mert attól bajba kerülünk.

Ígyhát a következőre jutottam: a magázást újra felveszem. Mr. Horan tisztán és érthetően kijelentette, hogy ő itt a főnök. A főnök pedig megérdemli a tiszteletet.

Ó, és a legfontosabb dolog, amit meg kéne még jegyezzek: két hiba, és elvesztem az állásom.

Hatodik fejezet

Hatodik fejezet

  Egy hét telt el Niall érkezése óta, azóta pedig minden visszaállt a régi kerékvágásba. Niall elmagyarázta, hogy havonta tartanak egy különleges napot, ami annyit jelent, hogy egész nap olyan rendezvényre kerül sor az étteremben, mint például születésnapi zsúr, esetleg esküvő, vagy bármiféle összejövetel. Ebben a hónapban pedig egy esküvő lesz a különleges napon, ami épp péntekre esik. A főnök találkozott az ifjú párral, akik már a tudtára adták, hogy milyen ételt is szeretnének a nagy napon és, hogy milyen legyen a díszítés az étteremben. Niall  már hétfőn beszerezte a szükséges dolgokat a díszítéshez, így már csak annyi volt hátra, hogy ma - azaz csütörtökön - beszerezze az ételhez és a süteményekhez szükséges hozzávalókat.

  És ha már Niall-nál tartunk... a könyvet, amit adott, elolvastam. Kétszer is. Tarryn Fisher Kihasznált alkalma egy nagyszerű könyv. Ugyan néha belegabalyodtam, sőt, volt olyan részlet, amit többször is el kellett olvasnom, hogy megértsem. De még mindig nem értem azt, hogy mit akart ezzel üzenni. Mert hogy üzenni akart mindezzel, az biztos. Csak még arra kell rájönnöm, hogy mit. Ez pedig elég nehéz, hiszen kerül. Látványosan elkerül, ha az étteremben van, sőt, ha mond nekem valamikkor sosem néz a szemembe. Mindeddig a szemembe nézett, ezzel bizonygatva azt, hogy ő a főnök. De most... most nem teszi el. Feszeng, ha véletlenül hozzám kell szólnia, átnéz rajtam, ha a csapatban vagyok. És ez azért fáj egy kicsit. Nem mintha régebben puszi pajtások lettünk volna, de azért mégsem kéne épp így viselkednie velem. Az okra pedig - valószínűleg -  csak akkor fogok rájönni, ha végre megértem a könyvet. De addig, ameddig nem mondd semmit, addig rohadt nehéz lesz. 

  És most ismét itt őrlődök magamban, és persze, hogy ismét csak a főnökömön. Egy ideje már folyamatosan rá gondolok, és arra a flancos könyvre. Szinte csak róla szól az összes gondolatom. 

 - Dakota - hallottam meg Winnie kedves hangját. 

  Leraktam a kezemben lévő kést a lapítóra, s a hang irányába fordultam. Az említett Niall irodája előtt állt, s mosolyogva intette, hogy menjek oda. Egy konyharuhában megtöröltem a paradicsomos kezem, s lassú, határozott léptekkel a nő mellé mentem.

 - Ma te mész el Niall-el a piacra. Készülődj.

 Kijelentése váratlanul ért, egy pillanatig pedig mozdulni sem tudtam. Én...? Miért is én? Eddig mindig megrendelte az ételhez a hozzávalókat. Akkor most miért is kell piacra mennünk?

 Egy fura arckifejezéssel mentem be az öltözőbe, a kötényemet a fogasra akasztottam, a táskámat pedig a vállamra kaptam. Átvándoroltam a szomszédos helyiség elé, megálltam a barnára mázolt ajtó előtt, s kopogtam rajta. Főnököm vidáman csengő hangja jelezte, hogy bemehetek. 

 - Kész vagy? - kérdezte, s egy pillanat erejéig elvette a fülétől a telefont. 

 Aprót bólintottam, hogy ne zavarjam a beszélgetését. Megálltam a nemrég becsukott ajtó előtt, s vártam. A telefon beszélgetést hamar lebonyolította, így mosolyogva biccentett, hogy indulhatunk. 

 A piac nem volt messze, nagyjából két utcányit kellett nagy csendben legyalogolnunk, és máris ott voltunk. Legelsőnek a zöldségest rohamoztuk meg, ahonnan kiválogattuk a legszebb paradicsomokat. ezután pedig a paprika jött. Annál a bódénál, ahonnan a paradicsomot vettük, a paprikák eléggé fonnyadtak voltak, így elkezdtünk tovább vándorolni. 

 - Ott - biccentettem a bal oldalamon lévő bódéra. - Ott eléggé szépek. 

 - Nem megbízható az elárusítója - mordult fel kissé furcsán. - A múltkor is tőle vettük az alapanyagot, és amire elvittük a Red-be, összefonnyadt. 

 - Oh, értem - motyogtam magam elé meredve.

 Ezután nem szólaltam meg. Ezen a piacon még nem jártam, ugyanis a lakásomhoz egy másik piac van közelebb. Nem akartam hülyeségeket mondani. Hisz mégiscsak ő a tapasztaltabb, és ő tudja, hogy itt hol találja a legmegfelelőbb alapanyagokat. 

 - Menjünk ide be - biccentett az egyik raktár felé. 

A kezemben két óriási szatyor volt, amelynek a súlya meghaladta a tizenöt kilót. A kezeim kezdtek elgémberedni, a vállam sajgott, a lábam sem bírta már soká. De nem mondtam neki nemet. Nem is mernék neki nemet mondani. Így hát, bementünk a raktárba.
A helyiség tele volt ládákkal, amelyekben különféle zöldségek és gyümölcsök voltak. Munkás emberek járták körbe ezeket a ládákat, cipelték egyik helyről a másikra. Niall az egyik zacskót a vállára dobta, s az egyik kezemből pedig kivette a másikat. Hálálkodó pillantást vetettem rá, s megeresztettem egy mosolyt. A bal karom már amúgy is kezdte felmondani a szolgálatot, így amikor a felesleges hét kiló elhagyta a kezemet, fellélegeztem.
Ebben a fellélegezésben, és abban, hogy az ujjaimat ropogtattam és a karomat kinyújtottam, annyira elbambultam, hogy majdnem elcsapott egy kisebb furgon.
Ekkor minden olyan gyorsan történt. Alig észleltem valamit.
Az egyik pillanatban még az ujjaimat vizslattam, a másikban pedig már egy erős, széles, és... és egy kidolgozott felsőtestnek ütköztem. A lábaim azonnal remegni kezdtek, s ha nem tart meg az illető, akkor biztos, hogy ott, abban a szent helyben, térdre borulok előtte. Azt pedig nehezen tudtam volna kimagyarázni. A szemhéjaim még akkor lehunytam, amikor belecsapódtam az ismeretlenbe, így most remegve pillantottam fel rá.
Elsőnek a mélykék, csillogó szemeket figyeltem meg. Az első két másodpercben csak és kizárólag azt láttam. Egy apró, alig észrevehető sötétebb folt volt a jobb szemében, ami miatt rejtelmessé vált az egész tekintete.
Ezután néhány szőke tincset véltem felfedezni, amelyek a homlokára hulltak. Néhány tincs sötétebb volt, bár volt olyan is, amelyek tejfehérek voltak.
Csupán ezután tisztult ki a kép. Megpillantottam azokat a csodás, csókolnivaló ajkakat, amelyeken egy láthatatlan X lebegett. Az arcvonalak is kirajzolódtak, így már tökéletes rálátásom volt a... a... nos, a főnökömre. 
Zavartan távolodtam el tőle, ezzel elszakítva testemet az övétől, amire mindez idáig olyan hűségesen tapadt. Mély lélegzetet vettem, majd sűrű elnézéseket motyogva megpróbáltam még jobban eltávolodni tőle. Ám az eltávolodást meggátolta a keze, amely szorosan tapadt a derekamra. Óriási tenyere forró volt, égette hideg bőrömet.
 - S... sajnálom - motyogtam még mindig.
Niall arca is megszilárdult. Komoran, kissé kábán figyelte esetlenségemet, s arra várt, hogy lépjek valamit.
De nem tudtam.
Ehelyett inkább ő tett valamit. Hosszú ujját az állam alá helyezte, ezzel kényszerítve arra, hogy azokba a szemekbe nézzek, amelyek néhány másodperccel ezelőtt teljes mértékben elkápráztattak. Ajkaim abban a szent pillanatban szétnyíltak, amint Niall mélyen beszippantotta a levegőt. A pillanat pedig elvarázsolt. Mintha teljesen az uralma alá vont volna. Talán megigézett a szeme.
Igen, igen, ez már biztos. Azok a mélykék szemek a bűnösök.
A feje pedig közeledett. Nem gyorsan, hevesen, hanem egyszerűen, alig láthatóan közeledett az enyémhez. Ajkai lassan szétváltak, ezzel engem az őrületbe kergettek.
Hatással volt rám, ez a hatás pedig túlságosan is nagy volt. Szinte elviselhetetlen.
Azt a majdnem-csókot, amelyre a testem minden egyes porcikája vágyott, megzavarta az, hogy egy túlsúlyos, munkaruhában szenvedő pasas nekiment Niall-nek. Az előttem álló srác pedig lehunyta a szemeit, mély lélegzetet vett, s visszaegyenesedett az eredeti helyére. Kezét, ami mindez idáig melegítette a hátamat, most lehullt onnan.
 - Menjünk - szólalt meg kissé hűvösen.
Kikerült, majd megindult egy furgon felé.
Megráztam a fejem, s követtem őt. A furgon hátsó részére pakoltuk a megvett dolgokat, sőt, néhány munkás ember még hozott néhány láda zöldséget. Miután mindent felpakoltak, Niall odaadott nekik egy borítékot, amelyben, feltételezhetően, pénz volt. Mindez után biccentett egyet, jelezve, hogy üljek be az autóba.
 - Merre laksz? - kérdezte, miután begyújtotta a motort.
Ez az első olyan mondata, amelybe belecsempészett egy kis érzelmet: hangjában kíváncsiságot véltem felfedezni. Ledaráltam neki a címet, majd meghúzódtam a saját ülésemben. Az arcomon a szégyen vastag, jól látható, vérvörös leple éktelenkedett, amely egyáltalán nem akarta elhagyni eredetileg hófehér arcomat. Nincs mit ezen tagadnom, szégyelltem magamat. Majdnem megcsókoltam a főnökömet. És ha az a pali nem ment volna neki, akkor meg is tettem volna. Vagy ő tette volna meg? Nem tudom. Minden esetre megtörtént volna... De mégsem történt. Emiatt pedig hálát adok az égnek is.
Túlságosan is hamar a lakásomhoz értünk. Elmotyogtam a főnökömnek egy köszönöm-félét, majd gyorsan kiszálltam az autóból. Még mielőtt mondhatott volna bármit is a nemrég történtekről, vagy a holnapi napról, rácsaptam az ajtót. Elég volt. Mára túl sok Niall Horan-t kaptam. Szépen szólva túladagoltam magam belőle. És, köszönöm szépen, de elég volt.
Gyorsan, szinte szaladva felmentem a saját emeletemre, bezárkóztam a lakásomba, s elterültem az ágyamon. Észre sem vettem, hogy mennyire elszaladt az idő; már nyolc óra volt. A hasam őrjöngő vadállatként kordult fel, ezzel jelezve, hogy már rég töltöttem őt tele. De valahogy nem tudtam megmozdulni. Túlságosan is hozzápréselődtem az ágyhoz, és már nem volt energiám arra, hogy felálljak innen.
Úgy, ahogy voltam, ruhástól, táskástól, mindenestől, belefúrtam a fejem a párnába, s hagytam, hogy az őrült gondolataim elárasszák a fejem.
Őrült gondolatok a megfejthetetlen könyvvel.
Őrült gondolatok a munkámmal kapcsolatban.
És őrült gondolatok a helyes főnökömről. 

Ötödik fejezet

Egy hónap telt el a nulladik napom óta, és büszkén kijelenthetem, hogy teljes mértékben beilleszkedtem. Mr. Horan az első napomon utazott el, s a napokban kell megérkeznie. Az egyik éttermével akadt egy kis probléma, emiatt pedig sürgősen oda kellett utaznia, így minden felelősség és az irányítás Winnie-re hárult.

A második héten visszatért Astrid, akinek, mint kiderült, szeptemberben lesz az esküvője, ami miatt egy kicsit bepánikolt, és lebetegedett. Mint ahogyan elmondta, a lánykérés meglepte őt, a közeli dátum miatt pedig megijedt. Két hónap alatt azért mégis nehéz lesz egy óriási esküvőt megszervezni, de Josh, a vőlegénye, minél hamarabb szeretné a feleségének tudni. Astrid szerelmetes pillantással mesélt a srácról, aki meghódította a szívét. Hosszú és részletes leírást adott róla, így amikor belépett az étterembe, rögtön tudtam, hogy ő lesz az. Azóta többször is járt itt, szinte minden este Astrid után jött, hogy ő maga vigye haza.

 - Jó reggelt, Winnie - integettem az említettnek, aki épp a kötényével bajlódott.

 - Jó reggelt, Dakota - mosolyodott rám.

 - Segítek - dobtam le a táskám az egyik székre, mikor láttam, hogy Winnie még mindig a kötény megkötésével próbálkozott.

Winnie hátához léptem, s megpróbáltam összekötni a két anyagrészt, ami túlságosan is rövid volt ahhoz, hogy normálisan beérje Winnie karcsú derekát.

 - Winnie, ez a tiéd? - kérdeztem összevont szemöldökkel.

 - Igen, de ez már ősrégi. A munkakötőmet tegnap hazavittem, hogy kimossam, de hát nem elégettem a vasalóval? - látványosan megforgatta a szemeit, s elfintorogott. - A többi kötőm pedig használhatatlan, mivel kopottak. Így maradt ez, amit már évekkel ezelőtt ki kellett volna dobnom.

 - Kellett volna szólj - mosolyodtam rá. - Otthon rengeteg kötőm van, amit anya használ akkor, amikor eljön hozzám. Azok biztos jók rád.

 - Ugyan, drágám, nem kell. Holnapra kerítek magamnak valamit. Biztos van itt néhány felesleges kötény, Niall pedig biztos megengedi - rántotta meg a vállát.

Ráhagytam, s magamra kaptam a saját kötőmet. Miután Martin és Paulo is megérkezett, nekikezdtünk a munkának. Átfordítottuk a zárva táblát nyitvára, percekkel később pedig emberek kezdték el belepni az étterem szabad asztalait. A pincérek hamar elhozták a rendeléseket, így neki is láttunk a reggelik elkészítéséhez.

Miután a kinti időjárás a tetőfokán járt, az emberek száma lefelé csökkent. Egyre kevesebben és kevesebben voltak az étteremben, ami annyit jelentett, hogy van egy pár percnyi időnk arra, hogy szusszanjunk egyet. 

Astrid állt meg előttem, s egy mozdulattal a kezembe nyomott egy bögre forró, gőzölgő kávét. - Rád fér.

Mosolyogva elfogadtam tőle az italt, majd kimentünk a hátsó udvarra, ahol nyugodtan tudtunk beszélgetni. 

 - Tudod... félek - jelentette ki hirtelen. A kávémat elhúztam a számtól, s felé pillantottam. - Tudom, tudom, Josh remek ember, és tényleg mindent meg tesz értem... - mély lélegzetet vett, majd lassan, kissé halkan folytatta. - De azért egy kissé felelőtlen is; bár jobban illik rá a szórakozott kifejezés. Nem tudom, hogy vajon komolyan gondolta-e, vagy csak azért kérte meg a kezem, mert én azt szerettem volna. És nem akarom, hogy... - ám a szavába vágtam.

 - ... hogy az oltárnál hagyjon? - hangom megremegett, a szemeimet is lehunytam. 

Fájó pont volt ez. Ó, de még mennyire, hogy fájó pont volt. Türtőztetnem kellett magam, s visszatartottam a sírást. 

 - Igen. Elképzelni sem tudom, hogy ez milyen szar érzés... És ha ez velem is megtörténne... Szerintem abba beledöglenék.

- Tényleg szar érzés - motyogtam fél szájjal.

Szinte biztos voltam benne, hogy nem hallja meg a motyogásom, hisz eléggé halkan mondtam. Mégis meghallotta.

 - Ezt hogy érted?

 - Mit hogy értek? - kérdeztem, ajkamra pedig egy édes mosolyt varázsoltam.

 - Azt, hogy szar érzés. Honnan... - ekkor eltorzult az arca. A szeme összeszűkült, ajka pedig felvette a jellegzetes o alakot. - Na ne! Téged... Téged otthagytak az oltárnál! Igaz? 

Elfordítottam a fejem, s lehunytam a szemem. A hangjában érezhető volt a sajnálat és a részvét-nyilvánítás. 

 - Igaz - nyögtem ki néhány perc habozás után. 

Bevallani könnyű volt. Egy egyszerű szót kellett kiejtenem. Na de a következő kérdések lesznek borzalmasak. Mindig, de tényleg mindig ugyanazok. És ez már unalmas.

  - Sajnálom - simogatta meg a kezemet.

Kedves gesztus volt tőle. Szinte már elhittem azt, hogy azért mondja, mert kedvel. Pedig nem így volt. Tudom, tudom, hogy sajnál. 

  - Tudom - mosolyogtam rá kissé kínosan. 

  - Ha meglátom azt a szemétládát, laposra verem a seggét. Ezt megígérem neked, rendben? - kérdezte elfojtott nevetéssel. 

  - Majd eszedbe juttatom - bólintottam, majd megittam az utolsó korty kávémat is. - Menjünk.

Ezzel a lendülettel visszamentünk a pult mögé. Hamarosan Martin is mellénk szegődött, s elkezdte magyarázni azt, hogy a reggeli dugóban majdnem balesetet szenvedett, ugyanis az előtte lévő autós hirtelen lefékezett, így neki is azt kellett tennie. Alig volt tíz centi az ő kocsija és az előtte lévő...

  - Megjöttem! - hallottuk meg főnökünk rekedtes, férfias hangját. 

Martin szinte azonnal elhallgatott, s mosolyogva pillantott az éppen érkező szőkeségre. Mr. Horan biccentett, majd, még mielőtt eltűnhetett volna az irodája homályában, visszafordult. - Tudjátok a sorrendet.

Zavart képet vágva pillantottam hol Winnie-re, hol Martinra, választ viszont Paulo-tól kaptam.

  - Mivel hogy ez volt az első étterme, minket "jobban szeret", vagy valami hasonló - rántotta meg a vállát hanyagul, majd folytatta. - Általában minket visz versenyekre, ha interjút készítenek vele, akkor a mi összeszokott csapatunkról áradozik. Ha elutazik valahova, akkor mindig hoz mindenkinek néhány apróságot. 

Így már minden világossá vált. Eleinte furcsálltam is, hogy miért csak a Red-et említi az újságokban, hisz ott van még az Édesház, amiről ugyancsak sok jót lehetne mondani, hisz az is híres - talán még híresebb is, mint a Red. 

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy a pincérek közül már mindenki volt az irodában, sőt, Winnie, Astrid és Martin is. Mindenki kezében volt egy apróság - egy bögre, vagy valami ehhez hasonló; Violet kezében pedig egy könyvet is láttam. Hamarosan Paulo is elhagyta az irodát, így rajtam, a legújabb tagon volt a sor, hogy bemenjek a főnökhöz. Terveztem, hogy bekopogok, de tudja, hogy én fogok bemenni, így nem tartottam mindezt jelentősnek. Lassan nyomtam le a kilincset, majd beléptem az irodába. 

Mr. Horan az asztalának volt dőlve, karját pedig karba fonta, s úgy figyelt engem. Mély levegőt vettem, becsuktam magam mögött az ajtót, s két lépést tettem előre - csupán egy méter választott el minket. 

  - Fogalmam sem volt, hogy mit kéne hozzak neked - kezdett bele, ám még mindig nem mozdult meg. - A nulladik napodon még jelen voltam, de utána leléptem, így nem igazán sikerült kiismernem téged. Martin-ék kérdezősködtek, bár nem igazán meséltél magadról semmit. Így úgy döntöttem, hogy egy olyan ajándékot adok neked, ami eléggé személyre szabott... Úgy értem, egy olyan dolgot fogsz most kapni tőlem, amire ha ránézel, egyből én jutok az eszedbe - egy sejtelmes vigyor terült el arcán, majd hátat fordított, s elővette az ajándékot. Egy közepes méretű téglalap alakú valami pihent a kezében, amely gondosan be volt csomagolva kékes-sárgás csomagolópapírral. - Ígérd meg, hogy csak akkor bontod ki, amikor már otthon leszel. Rendben? 

  - Rendben, Mr. Horan - bólintottam, s az ajándékom után nyúltam. 

Már a kezemben fogtam, de mégsem tudtam elvenni. Mr. Horan nem engedte el az ajándékot. Ujjai még mindig szorosan tapadtak az ártatlan csomagolópapírra.

  - Minden vágyam az, hogy egy fura és élvezhető módon emlékeztesselek arra, hogy mire kértelek meg már kétszer azóta, amióta nálam dolgozol. Inkább még egyszer, és, remélem, hogy utoljára elmondom, hogy tegezz. Mindenki ezt teszi, nem értem, hogy te miért nem teszed ezt - morgott az orra alatt, majd elengedte az ajándékot. 

  - Mr. Horan, én nem értem azt, hogy maga miért teszi ezt.

Dakota, hogy egyszer fognád már be azt a nagy, nagy szádat.

Kijelentésemre felkapta eddig lehajtott fejét, majd a szemembe nézett. Nem szólt, így folytattam.

 - Mint már maga is elmondta, ön a főnököm. Annyi tiszteletet csak meg érdemel, hogy magázzam, hisz mégiscsak maga az idősebb, és a rangja is sokkal, de sokkal nagyobb, mint az enyém.

Fogalmam sincs, hogy honnan jött ennyi magabiztosság, mindenesetre a nyelvem önéletre kelt, és olyan dolgokat is kimondtam, amit már abban a pillanatban megbántam.

 - Dakota - kezdett bele lehunyt szemmel, arcára pedig egy fura mosoly ült ki. -, feltételezzük azt, hogy igazad van. Rendben? - aprót bólintottam, így folytatta. - Mondjuk a munkaköri leírásban mindez nincs leírva, mégis az alkalmazottaknál magától értetődő, hogy magázzák a tőlük magasabb rangban elhelyezkedett embereket. Mindez szép és jó. De, egy: nem sokkal vagyok nálad idősebb; kettő: a főnököd vagyok. Megszeged azt, amit mondok? 

Ekkor csapott fejbe a józan ész óriási tenyere. Mégis mi a fenét csinálok?

  - N... nem - ráztam meg a fejem, ezzel erősítve tétova állításom. 

  - Tehát, akkor: mi a feladatod? - kérdezte kissé hangosabban.

  - T... tegezni ma... téged - feleltem remegő hangon.

  - Remek. Örülök, hogy ezt megbeszéltük - csapta össze a tenyerét.

Hirtelen lépett egyet előre, szinte teljesen összeért a testünk. A fejemet automatikusan lehajtottam, ezzel leplezve az arcomon elterülő sötétvörös pírt. Hüvelykujjával az állam alá nyúlt, ezzel rám erőszakolva azt, hogy mélykék szemeibe nézzek. Csodás szemei voltak. De tényleg. Eddig fogalmam sem volt arról, hogy létezik ilyen. Egy apró, sötétebb foltot vettem észre mindkét szemében. Amikor arra összpontosítottam, akkor magam előtt láttam a tengert - szinte hallottam is, ahogy a hullámok összecsapnak, és a sirályok hangját is, ahogy az égen elszállnak az ember feje felett. Teljesen lenyugodtam. Pedig csak a szemébe néztem. 

 - Aranyos a pír az arcodon  - jelentette ki egy édes mosoly kíséretében, majd eltávolodott tőlem.
Másodpercek alatt kizökkentem a kábulat adta homályból. Niall az asztal másik végéhez sétált, s leült a bőrszékbe. Alig láthatóan megráztam a fejem, majd hátat fordítottam neki, s az ajtó felé siettem. Még mielőtt vissza nem csuktam volna az ajtót, visszadugtam a fejem, s mosolyogva felé pillantottam.
- Köszönöm szépen az ajándékot, Niall - ezzel becsuktam magam mögött az ajtót.

Negyedik Fejezet

Hét körül járhatott az idő, amikor a gyerek- és felnőtt csapatok elkezdtek szétszéledni. A kisebbek már kifáradva, anyjuk vagy apjuk ölében hagyták el az éttermet, míg a nagyobbak - most már kevésbé zajosan - a saját lábukon mentek szülei mellett.

 - Dakota! - kiáltott Martin. - Segíts, kérlek.

Megtöröltem kezem a derekamra kötött kötényben, s az említetthez léptem. Martin épp az edényekkel egyensúlyozott, és ha nem kapcsoltam volna azonnal, akkor most a torony legtetején lévő edények mind a földön lennének. Nevetve vettem le a felső edényeket, majd elbaktattam velük a mosogatógéphez. Mivel az én kezemben sokkal kevesebb edény volt, én nyitottam ki a gépezet ajtaját. A kezemben lévőket gondosan belehelyeztem, majd egyesével elvettem Martintól is a maradékot. Miután minden koszos edény elfogyott, és a mosogatógép is megtelt, becsuktam az ajtaját. Ezután Martin bekapcsolta, és el is indította a gépezetet.

 - Kösz, kislány! Életmentő vagy - vigyorodott rám.

 - Semmiség.

 - A főnök hívott már? - pillantott rám, ajkán a vigyor egy egyszerű félmosolyba váltott át.

 - Még nem. Majd nyolc körül. Illetve, ezt mondta - rántottam meg a vállam.

 - Valami fontosat fog mondani és, ha jól sejtem, akkor pozitív lesz a... - ám nem tudta befejezni, ugyanis egy hangos gyereksikoly félbeszakította őt.

Elsőnek azt hittem, hogy valamelyik gyerek a zsúrról visszajött, mivel valamit itt felejtett. De pár másodperccel később tudatosult bennem az, hogy mit is mondott a kisfiú.

 - Apa.

Martin ismét vigyorogni kezdett, majd leguggolt, s a karja közé zárta a szaladó kisfiút. A lélegzetem is elakadt, ahogy felmértem kettejüket. Tehát erre értette Winnie azt a kijelentését, miszerint olyat tudtak meg Martinról, amit senki sem képzelt volna el róla: családapa. A kisfiú rettenetesen hasonlít rá; ugyanolyan rendezetlen haja van, mint neki, na meg, ugyanolyan szép szemük volt mindkettőjüknek.

 - Szia, Patrick. Sikeresen kikészítetted anyut? - villantotta meg a fogsorját, majd felpillantott.

Tőlem nagyjából öt méterre egy fiatal, nagyjából a húszas évei végén járó nő állt. Egy sötétebb farmert viselt és egy hozzá passzoló, lenge, virágos felsőt. Szőkés-barna haja a vállára volt omolva, kék szeme előtt pedig egy fekete keretes szemüveg állt.

 - A kikészített szóval még csak szépen fogalmaztál. Az utóbbi egy órában folyamatosan azt hajtogatta, hogy apa, és hozzád akart jönni. Nem tudtam otthon tartani - rántotta meg a vállát, majd Martin elé lépett, aki idő közben már felegyenesedett, s egy csókot lehelt ajkára. - Hiányoztál.

Martin átkarolta a nőt, s egy puszit nyomott a halántékára.

 - Lottie, ő itt Dakota, az új munkatárs - mutatott felém.

 - Dakota Mcdowell - léptem hozzá, s a kezemet nyújtottam. - Örvendek.

 - Lottie - ennek az eszementnek a felesége - vigyorgott Martinra.

 - Köszönöm drágám, én is szeretlek - csípkelődött a férfi. - Gyere, menjünk a cuccainkért - pillantott felém.

Elengedte Lottie-t és Patrick-ot, majd megindult az öltöző felé. Mosolyogva biccentettem a két itt maradt embernek, majd követtem Martint. Beérve az öltözőbe ledobtam magam a legközelebbi székbe. Hangos sóhajtás hagyta el a szám, mire Martin csak röhögött. 

 - Elfáradtál? 

 - Egy kicsit kemény volt ez az egész így, az első napra. De elviselhető.

 - Talán direkt volt ilyen kemény... - motyogta, ám meg is bánta, ugyanis hamar elhallgatott.

 - Ezt hogy érted? 

 - Mit hogy értek? - pillantott rám ártatlan arckifejezéssel.

Na, nem. Ezt nem fogod eljátszani velem.

 - Azt, amit mondtál. Mire értetted? - álltam fel a helyemről.

Hátul kikötöttem a kötőt, majd a szekrénybe helyeztem. Mindeközben nem vettem le a szemem a zavart arckifejezéssel rendelkező srácról.

 - Semmire. Semmire sem értettem - rázta meg a fejét.

Ismét meg akartam kérdezni, hogy mire értette, mivel tisztán értettem, hogy mit mondott, de az ajtó nyílása félbe szakította a tervemet. - Miss Mcdowell, az irodámba. 

Mr. Horan rekedtes hangja szinte betöltötte a szobát. Másodpercekkel később az ajtó be is csukódott. Komoran pillantottam Martinra, aki csak megrántotta a vállát.

 - Még nem végeztünk.

 - Úgy is meg fogod tudni, tehát... - öltötte ki nyelvét.

Ezután a vállára kapta a táskáját, majd megindult kifelé. Meg sem várta, hogy reagáljak erre valamit. Kiment. Itt hagyott, egyedül. 

A táskámat a vállamra kaptam, s elhagytam az öltözőt. Utam a főnököm irodájába vezetett. Megálltam az ajtó mellett; kissé hezitáltam. Kezemet lassan ökölbe szorítottam, majd kétszer megkopogtattam a fából készült ajtót. Miután meghallottam főnököm érces hangját, lenyomtam a kilincset, s beléptem az irodába. A hirtelen jött fény miatt kissé fehéren láttam, ugyanis a folyóson eléggé gyér volt a világítás. Miután megszoktam a fényt, az íróasztalhoz léptem, s leültem a szabad székre. 

 - Túl jól szerepeltél - mordult fel.

Felkaptam a fejem és felé pillantottam. A szekrénynek volt támaszkodva, mindkét kezét pedig zsebre vágta. Nem nézett rám, tekintetét a falon lévő festményre szegezte. 

 - Ezt... ezt hogy érti? - kezdtem el makogni.

Egyáltalán nem ezt vártam. Sőt. Abszolúté semmit sem vártam. Talán csak egy gratulációt, vagy vállon veregetést, jobb esetben egy szép volt-ot. De ezt... ezt azért nem.

 - Úgy, hogy sokkal kevesebbre számítottam tőled. Hisz mégiscsak most bújtál ki a madárfészekből - ha érted, hogy mire gondolok. Még csak most hagytad el az egyetem által biztonságot nyújtó padot, és máris beleestél a mélyvízbe úgy, hogy semmi tapasztalata sem volt. Persze ott volt az édesanyjád jóhíre is, de azért mégsem vártam olyan sokat. Mégis, a mai teljesítményed... ha én így kezdtem volna a pályámat, akkor nem itt lennék. Ezért egy óriási gratuláció jár.

Azonnal elkaptam róla a tekintetem, még akkor is, hogy felvette velem a szemkontaktust. Zavarba hozott, amit semmivel sem tudtam kezelni. Arcom felvette a paradicsom egyik legsötétebb árnyalatát, a kezem remegni és izzadni kezdett.
 - K... köszönöm - suttogtam kissé elhalt hangon.
 - Most már végleg a Red-esek közé tartozol.
Kijelentésére azonnal felkaptam a fejem. Hogy érti azt, hogy végleg? Hisz eddig is közéjük tartoztam, nem?
 - Ezt... ezt nem igazán értem - ráncoltam össze a szemöldököm.
Elmosolyodott. Egy egyszerű mozdulattal ellökte magát a szekrénytől, majd lassú, megfontolt lépésekkel felém közeledett. Megállt előttem nagyjából fél méterre. Lehajolt; óriási ujjával megemelte az államat, ezzel késztetve arra, hogy belenézzek tengerkék szemébe. Éreztem forró leheletét az arcomnak csapódni.
 - Úgy, hogy eddig nem voltál felvéve - vigyorodott rám. - Őszintén, nem is terveztem, hogy felveszlek - ezzel eltávolodott tőlem, majd átvándorolt az íróasztal másik végébe. Két kezével megtámaszkodott, s előre hajolt.  - Azt hittem, hogy el fogsz bukni már az első próbatételnél, mivel elbízod magad attól, hogy felvettem egy nálamnál fiatalabbat. De megleptél. Ez pedig azt jelenti, hogy biztos helyed van a Red-esek között.
Sóhajtottam. És ő is.
 - Azért... reménykedtem benne, hogy elrontod - kijelentése meglepett, aminek jelet is adtam. Összeráncolt szemöldökkel hallgattam őt tovább. - Mint már mondtam, sosem alkalmazok újoncokat. És fogalmam sem volt, hogy mi legyen a sorsod. Két dologra is kellett figyelnem: a tapasztalatra és a tudásra. Az elsőből kevés adatott neked, míg a másikból eléggé sokat adtak a fentiek. A mérleg pedig a tudás felé billent. Holnap reggel várlak - adta ki a végszót.
Kissé zavart fejjel álltam fel a helyemről, s megindultam az ajtó felé. Még mielőtt lenyomhattam volna a kilincset, hátrafordultam, s a főnökömre pillantottam, aki engem nézett.
 - Köszönöm, Mr. Horan. Remélem nem fogok csalódást okozni sem önnek, sem a csapatnak.
 - Így legyen, Dakota - mosolygott rám biztatóan. - Ó, és, mint már mondtam, szólíts Niall-nek.

____________
Ismét, helló!
Nos... az a probléma, hogy nem tudok a kommentekre válaszolni. Valószínüleg kapott a gépem valami cuki kis vírust, ami nem engedi, hogy megnyissam a blogspotos blogokat :c
De, mindenkinek köszönöm a szép szavakat, a segítést, és azt, hogy vagytok nekem.
A csoportba még midig lehet csatlakozni, senki sem harap ^^

Harmadik Fejezet

  Remegő kezembe vettem a simítót, majd lassan végighúztam a félig kész torta szélén. A torta már nagyjából meg volt, ugyanis a két lapot összetettem, közéjük pedig egy adag tejszínhabot tettem, amit épp most simítottam el. A félig elkészült süteményt a hűtőbe tettem, majd visszamentem az asztalomhoz. A becsomagolt marcipánt kibontottam, majd műanyag fóliába csomagoltam, így megóvva azt a kosztol, s egyéb nem odaillő dologtól. Óvatosan ráhelyeztem a nyújtófát, majd lassú, egyenletes mozdulatokat végeztem, ezzel kiegyenesítve a kocka alakú édességet. Eléggé nehezen ment a kinyújtás, ugyanis a marcipán még eléggé kemény volt. Sok erőfeszítés árán sikerült milliméternyi vastagságra nyújtanom, így elégedetten sóhajtottam fel. Rengetegszer dolgoztam már marcipánnal, s általában eléggé könnyen ment a kinyújtása, de most az izgalomtól és a feszültségtől egyáltalán nem tudtam arra összpontosítani, hogy minden tökéletesre sikeredjen.

- Na, sikerült? - kérdezte a semmiből Martin, ami miatt megugrottam.

Dühös, gyilkolni vágyó pillantásokkal jutalmaztam őt, ami miatt felnevetett.

- Csak nem rád hoztam a szívbajt? - cukkolt, s kiöltötte a nyelvét. 

- Hú, de vicces vagy - forgattam szemem. - Szerinted így megfelel? - mutattam a nyújtófával a marcipán felé.

Mellém lépett, leguggolt úgy, hogy a marcipán egy irányban legyen a szemével. Ujjával borostáját masszírozta, majd egyetértően hümmögött. - Megfelel. 

Ezzel felállt a helyéről, majd visszament a saját területére. 

 Elégedett sóhaj hagyta el a számat, majd nekiveselkedtem a munkának. Elsőnek a hűtőhöz léptem, s megnéztem, hogyan is áll a sütemény. Kicsivel jobb állapotban volt, mint néhány perccel ezelőtt, így kivettem az eddigi helyéről, s az asztalra helyeztem. Amúgy sem most fogjuk tálalni, hanem órákkal később, emiatt pedig rengeteg ideje van még arra, hogy jobban összeálljon. 

Leszedtem a marcipánról a műanyag fóliát, majd óvatosan - úgy, hogy egy törés se legyen rajta - ráhelyeztem a tortára. Egy simítóval eltávolítottam a tészta lap és a marcipán közötti levegőt, ezzel egyenessé varázsolva a tetejét. 

Ezután jött a neheze. 

  A késsel levágtam a marcipán azon részét, amelyre nem volt szükségem, ám még így is maradtak kisebb felgyűrődések az alján. Fújtatva kaptam egy zsebkendő után, s letöröltem a homlokom élősködő izzadság cseppeket. 

  Letérdeltem a földre, kezembe vettem egy recés simítót, s hozzáláttam az eldolgozásnak. Bármennyire is megpróbáltam eltüntetni az oda nem illő részeket, nem sikerült. 

Így inkább egy másik lépéshez folyamodtam.

   A megmaradt marcipánt egybegyúrtam, s addig dolgoztam rajta, amíg minden egyes apró darab egybe nem olvadt. Ezután leszakítottam egy nagyobb darabot, s a lapítóra tettem. Pontosan ketté választottam, majd az egyiket pödörni kezdtem. Nagyjából ujjnyi vastagságú lehetett, amikor hozzámértem a tortához, amit még mindig nem ért be, ezért tovább pödörtem mindaddig, ameddig teljesen át nem érte a tortát. Ugyanezt a műveletet elvégeztem a másik darab marcipánnal is, majd egybecsavartam őket és a torta alsó részére tekertem, ezzel eltüntetve a csúnyább részeket. Viszont ismét akadt egy bökkenő: hogy rejtsem el azt a részt, ahol a csavart marcipán két vége összetalálkozik?

- Elakadtál? - Martin ismét bebizonyította azt, hogy egy álruhába bújt szellem. Elnevette magát. - Mi a probléma? 

- Valamivel el kéne tüntetnem ezt a forrasztásnyomot. Ötlet? - reményteli pillantásokat küldtem felé, ezzel jelezve, hogy mennyire tanácstalan vagyok. 

- Nekem van zöld marcipánom, a hűtőben pedig találsz színes maradékokat. Szerintem össze tudsz dobni valamit. Amúgy, eddig tökéletes - biccentett elismeréssel, majd visszasétált a helyére. 

  Megfogadva tanácsát elmentem a hűtőhöz, s megkerestem a maradék marcipánt. Ezután visszaslattyogtam a saját helyemre, kiborítottam a zacskó édességet és szétszedegettem az összeragadt darabkákat. Legtöbbje bézs színű volt, így azokat egy külön csoportba helyeztem, a maradékot pedig visszadobigáltam a zacskóba. Ezután átmentem Martinhoz, s elcsórtam a maradék zöld marcipánból egy keveset. 

  A bézs és a zöld marcipánt is külön összegyúrtam, majd kinyújtottam. Elsőnek a zöldet vettem magam elé, majd egy cikk-cakkos késsel két nagyobb levél alakot vágtam ki. Ezeket félretettem, majd jöhetett a bézs marcipán, amelyekből kisebb szirmokat készítettem. Miután legalább tíz szirom hevert a levelek mellett, nekikezdtem összerakni a virágot.

  Precizitás. Pontosság. Figyelmesség. Mindaz, ami ide szükséges volt, és amiket a remegő kezem elkergetett a közelemből. Óvatosan nyomtam egymásba a szirmok alsó részét, vigyázva arra, hogy egy törés se essen rajtuk. 

És, igen!

Sikeresen összeraktam a virágot! Ha anya itt lenne, akkor biztos megveregetné a vállamat. 

Amint odaillesztettem a tortára a virágot, elégedetten felsóhajtottam. Vigyorogva ugráltam oda Martin-hoz, aki értetlen arckifejezéssel vizslatott.

- Megnyerted a lottót, vagy mi történt? - kérdezte felvont szemöldökkel. 

- Kész a torta - visítottam még mindig kikelve magamból.

A vigyor, ami az arcomra fagyott, teljes mértékben fogyatékossá tett. Martin csak nézett, mint aki nem tudja, hogy mi a bajom, én pedig teljesen önkívületi állapotba kerültem.

Végre egy dolog, amit ma nem rontottam el. Illetve, ebben reménykedek. Martin-al visszamentünk az asztalomhoz; a férfi csak figyelte a tortát, az álla szinte a földet súrolta, a légzése is elakadt. 

Ez most rosszat jelent?  

- Martin, mondj már valamit - nyögtem halkan, kissé összeszorított ajkakkal.

A torkom kiszáradt, Martin-nak pedig esze ágában sem volt kinyögni egy normális szót. 

- Hé... Winnie! Gyere már ide - kiáltott az említett után. 

Winnie motyogva lépkedett felénk, s valószínűleg tervei közt az szerepelt, hogy ismét leteremti Martin-t, mert ordibált, ám amikor megpillantotta a tortát ugyanolyan arckifejezéssel vizslatott hol engem, hol a tortát, mint Martin. 

- Mondjatok már valamit! - toporzékoltam. 

Vajon mindenki megnémult? 

- Ez annyira... - kezdett bele Winnie, de elakadt a szava.

- ... borzalmas? Csúnya? Mert ha igen, akkor megpróbálom újra... - húztam el szám.

- Isten ments! - kiáltott fel Winnie, majd a vállamra tette a kezét. - Ez úgy, ahogy van, tökéletes.

- Édes. Drága. Jó. Istenem -  sóhajtottam fel magamban.

- Kislány, hol tanultál te ilyet? Azt mondta a főnök, hogy csak főzősuliban tanultál... - pillantott rám Martin.

- Anyum cukrász - vontam meg a vállam, s lesütöttem a szemem.

- És ezt te mindeddig eltitkoltad tőlünk, hm? - nézett rám kérdőn Winnie.

- Nem kérdeztétek - suttogtam alig hallhatóan.

- Amikor azt mondtam, hogy mesélj magadról, akkor nagyon is erre gondoltam - vágott vissza Martin.

Oké, oké, igaza van. 

- Jól van, srácok, vissza a munkába! Temérdek dolgunk van még - hessegetett Winnie.

- Oké, Anyu -  öltötte ki nyelvét Martin, majd visszament a helyére. - Dakota, gyere!

Megálltam a fiú mellett, s megfigyeltem minden egyes kézmozdulatát. Muffin. Ez menni fog... azt hiszem. A kezem ismét átvette a kocsonya szerepét, ami a mai napon nem most fordul elő először.

- Csak díszíteni kell őket, rendben? Ez lesz a minta - biccentett a már kész darabra.

- Meglesz - bólintottam eltökélten.

Biztos vagy benne? - kérdezte a fejemben lévő őrült manó.

Persze, hogy biztos vagyok benne! Sikerülni fog -  vágtam vissza.

Na tessék! Saját magammal veszekszem! Kezdek megkattanni...

- Egy óra, srácok! - hallottam meg főnököm érces hangját.

Mire a hang irányába fordultam, ő már eltűnt.

________________________________

Hú, srácok, eszméletlenek vagytok! Nem akarok sokat beszélni, szóval a lényegre térek! Köszönöm a tizenkét csodás feliratkozót, a rengeteg kommentet és pipát! Fantasztikusak vagytok!

Továbbá... ilyen tortát két éve készítettünk itthon, akkor is csak anya ügyeskedett, szóval nem biztos, hogy ez a menete... Mentségemre szóljon, hogy előző életemben cukrász voltam :))

Még egyszer köszönök mindent <3

Csoport

Második Fejezet

Niall mosolyogva vizslatott, majd az ablak elé lépett, s elvette a saját croisantját. Miután kifizettük a mai napi ebédet, hátat fordítottunk a bódénak, majd megindultunk a RED felé.

- Jól láttam, hogy remegett a kezed a konyhában? - kérdezte kissé szórakozottan én pedig azonnal elvörösödtem.

Ennyire észrevehető volt? Pedig megpróbáltam nem kimutatni azt, hogy mennyire rettegek. Rossz szokásom, hogy az első napokon parázok. Nem, nem ez a megfelelő kifejezés. Rettegek, valósággal remegek. Az ujjaim egymásba fonódtak, a térdeim összekoccantak, a légzésem és a szívverésem szaporává vált. Így volt ez az egyetem kezdetekor, minden vizsgám előtt, az első főző versenykor. És ma is. A szívem a torkomba dobogott, s rettegtem attól, hogy ha valamit elrontok, akkor kirúgnak.

- Első napi pánik? - kérdezte ismét, miután látta az elvörösödött arcom.

- Ennyire látszódott? - húztam kínos mosolyra ajkam.

- Nekem feltűnt, másnak nem igazán. Több, mint négy éve vezetek éttermeket, kiszúrom, ha valaki retteg - rántotta meg a vállát.

- És ez rossz pont rám nézve? - pillantottam rá kissé remegve.

Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek...

- Már miért lenne rossz pont? Ez természetes - mosolyogva felsóhajtottam. - Azt gondolod, hogy Winnie, Astrid, Martin vagy Paulo nem így kezdte? Akármennyire is tapasztalt az ember, egy új munkahely, egy új helyszín mindenkiben pánikot kelt. Szóval, ne parázz, nem foglak kirúgni, csak mert izgultál.

Lehunyta a szemét, ajkát pedig egy vigyorra húzta. Nevet rajtam. Jól szórakozik. Tehát nagyon is vicces vagyok ilyen tehetetlen állapotban.

- Amúgy, ha már Paulo-nál tartunk... bepróbálkozott, igaz? - tudakolta, s elfojtott egy mosolyt.

Nevetnem kellett rajta. Tényleg ismeri az alkalmazottait, ez pedig egy nagyon jó főnökre vall.

- Kár azt mondanom, hogy nem, mert biztos vagyok benne, hogy maga tudja, hogy igenis megtette - nevettem fel keserűen.

- Igaz. Értelmetlen volt a kérdés - ingatta meg a fejét.

Megállt a RED ajtaja előtt, majd kinyitotta előttem. Mosolyogva, lehajtott fejjel köszöntem meg neki, majd beléptem az épületbe. Senki sem volt bent, szinte csak a személyzet. Mindegyik pincér kezében egy seprű vagy egy föltörlő volt, amivel takarítottak. Mr. Horan mindvégig a hátamnál lépkedett, s nem hagyta, hogy a tempómat lelassítsam.

Már épp bementem volna az öltözőbe, amikor utánam szólt:

- Ha lehetséges, akkor tegeződjünk, rendben? Nem vagyok én olyan vén, hogy máris uramnak szólíts, meg magázz. Renden? - kérése megmosolyogtatott.

Hevesen bólintottam, majd bementem volna az öltözőbe, de Winnie megállított.

- Vagy rosszul hallok, vagy tényleg azt kérte tőled, hogy tegezd - mondta egy sejtelmes mosoly kíséretében.

Egy zavarodott arckifejezéssel és egy idétlen vigyorral mentem most már, végre, be az öltözőbe. Megettem a croisantom maradékát, majd magamra kaptam a kötényem, s kimentem a konyhába. Paulo már a saját részlegén tevékenykedett, Winnie is elfoglalta a helyét, s már csak Martinra vártunk.

- Jól van, srácok! - hallottam meg főnököm ismerős, férfias, rekedtes hangját. - Szülinapi zsúr, tudjátok, igaz? A vendégek három órán belül megérkeznek, addigra legalább a kaja felének meg kell lennie. El ne feledjétek: felnőtt csupán tizenkettő lesz, de gyerek már harminc hat. Szóval iparkodjatok! - adta ki a parancsot, majd visszament a saját irodájába.

Szülinapi zsúr? Ezt nekem valahogy elfelejtették megemliteni. Félve pillantottam Winnie-re, aki csak egy mosollyal nyugtatott.

- Mit kell tudni erről a zsúrról? - kérdeztem ajkamat harapva.

- Egy kislánynak most van a tizedik szülinapja. A családja óriási, legalább harminc három első unokatestvére van - arca grimaszba torzult. Milyenek lehetnek a családi összejövetelek? -  Kibérelték az éttermet, szóval most csak ők lesznek. Leginkább édességeket, tortákat kell készítsünk, de estig itt lesznek, szóval második fogást is kapnak - azért készítettétek a salátát. A második fogást elvállalta Paulo, szóval Martin és te az aprósüteményekért és a tortákért vagytok a felelősek. Martin-nál van a lista a süteményekről, szóval nyomás! Minden perc számít! - játékosan lökött rajtam egyet, majd nevetve elment a dolgára.

Martin mellé tipegtem, s figyeltem azt, amit csinál.

- Kell még egy ilyen torta. Nekiállsz te? - bólintottam. - Szuper. Két sima lap, közepébe pedig egy tejszínes krém, lehetőleg gyümölcs darabkákkal. Mindjárt adom a narancsot, az ananászt és a banánt. Marcipánt a hűtőben találsz, amíg sül a tészta lap, addig elkészíted. Rendben?

Mosolyogva bólogattam, majd elhelyezkedtem az egyik sütő melletti konyhapulton, s nekiláttam a tészta elkészítéséhez. Az összekeverés hamar megvolt, így tíz perc elteltével már a két tepsi a sütőben pihent. Elégedetten sétáltam a hűtőhöz, megkerestem a tejszínt, majd visszaslattyogtam a helyemre. Elővettem a szekrényből egy műanyag tálat, amibe aztán beleöntöttem a tejszínt.

- Martin - szóltam oda az említettnek. -, hol találom a mixert?

- A Paulo melletti szekrényben - biccentett az olasz felé.

Mély levegőt vettem, ajkamat beharaptam, majd Paulo asztalához lépkedtem. Egy mosolyt varázsoltam az arcomra, s megpróbáltam nem úgy megszólalni, mint egy rossz autó, amelynek elromlott a motorja.

- Paulo, a mixert hol találom? - hangom kissé megremegett; az idegességet pedig sehova sem tudtam tenni.

- Ott, a szekrényben - biccentett az szekrény ajtaja felé.

Lassú léptekkel megkerültem őt, lehajoltam, s elővettem a szükséges eszközt. Lehunyt szemmel csuktam be az ajtót, majd mosolyogva lépkedtem vissza a saját helyemre. Közben, persze, éreztem az égető tekintetét a hátamon. Igaza volt Winnie-nek, sőt, Mr. Horan-nek is; Paulo tényleg egy nagy nőcsábász. Már csak azon csodálkozom, hogy nem kérte el a telefon számom. Bár, ha jól sejtem, a tervei között szerepel ez is.

- Hé, kislány - hallottam meg a hátam mögül Martin hangját. - Mesélj már magadról.

- Ezt... nem szünetben kéne? - kérdeztem ajkamat harapdálva.

- Félsz, hogy elcseszel valamit és kirúgnak? - kérdezte szórakozottan.

- Tulajdonképpen... igen.

- Idefigyelj, cica - Paulo pajzán mosolyra húzta ajkát, s megállt mellettem. Kezében egy tepsi hús volt, amelyet már bepanírozott, s - gondolom - a sütő felé igyekezett vele. - Több, mint négy éve vagyok itt, tulajdonképpen én voltam az első. Sok mindent éltem át, sok munka társat vesztettem el ennél az étteremét. De ezek az emberek nem azért mentek el, mert beszéltek munka közben, hanem azért, mert elköltöztek, vagy mert nyugdíjba vonultak - ezzel elment mellettem, megállt az üres sütő mellett, s belehelyezte a tepsit.

- Ne parázz már annyit, Dakota! Nem eszünk meg... Annyira éhesek azért nem vagyunk  - mosolygott rám Winnie is. - Bár, ahogy látom, Paulo igenis megkóstolna - ajkát még nagyobb mosolyra húzta,

Szemforgatva kezdtem el vágni apró cikkekre a narancsot. - Mit akartok tudni rólam? Nem vagyok olyan érdekes...

- Ezt mondta Martin is, és ne tudd meg, hogy mi derült ki róla... - csípkelődött Winnie, amire Martin csak kinyújtotta a nyelvét.

- Őrült boszorkány - morogta az orra alatt az említett.

- Szingli vagy, igaz? - Paulo hangja törte meg a csendet.

Hangjából hallatszott, hogy mosolyog, ami azt is jelenti, hogy a nem épp legkulturáltabb gondolatai szárnyra kaptak aprócska fejében.

- Ó, te jó ég! - forgatta szemét Winnie. - Nem megmondtam, hogy a munkatársak tabuk? - förmedt a srácra.

- Jó, jó, de azért kíváncsi vagyok. Ennyire baj ez? - hangjából csalódottság szűrődött ki.

- Igen! - dörrent rá Martin és Winnie is.

- Bocs - rántotta meg a vállát.

- Kérdésedre válaszolva, Paulo, igen, szingli vagyok... egy ideje - suttogtam el az utolsó szót, s reménykedtem benne, hogy nem hallja meg senki.

Tévedtem. Martin épp a hátamnál állt, így nagyon is meghallotta azt, amit csak magam elé motyogtam.

- Hogy érted azt, hogy egy ideje? - kérdezte kíváncsian.

Felé pillantottam, arcán látszódott a kíváncsiság és az érdekeltség.

- Ez... hosszú. Majd máskor elmesélem, rendben?

Lehunyt szemmel bólintott, majd elmorgott egy rendbent. Úgy tűnik, a bizalom egyik szála ebben a pillanatban szakadt el. Martin semmilyen okot sem adott arra, hogy ne bízzak benne, én erre, tessék, titkolódzok előtte, pedig tényleg semmi okom sincs rá. Kedves, megértő férfi, akiben teljes mértékben megbízhatok. Winnie-ben is, és talán Paulo-ban is. Mindhárman remek emberek. Én pedig egy falat emelek magam elé, ami áttörhetetlen a számukra.

Ha eddig feszült voltam, akkor a jelenlegi állapotom maga a borzalom.