2015. október 10., szombat

Nyolcadik Fejezet

Nyolcadik Fejezet

Azt hittem, hogy a reggeli csetepaté után minden helyre fog rázódni. Nem gondoltam volna, hogy ma eljátszom az utolsó előtti esélyemet is. De mindent az elejétől...
Miután Niall elhagyta a konyhát, elkezdtem jobban odafigyelni a főzésre - nem mintha eddig nem azt tettem volna. Nem akartam elrontani semmit, mert akkor az az állásomba kerülne. Ügyeltem, hogy a fűszerből ne kerüljön se kevés, se sok az ételbe. Miután elkészültem a gombával, tányérokra helyeztem őket, majd arra az asztalra tettem, amelyen a kész dolgok voltak.
 - Ne vedd a szívedre - Winnie hangja miatt ijedtemben megugrottam. - Fáradt is, és teljesen kivan az esküvő miatt, mert sok gond van vele.
Válasz helyett inkább csak bólintottam, s folytattam a munkámat - amiből volt bőven. A vendégek három helyett ötkor érkeztek meg, ami sem Mr. Horan-nek, sem nekünk nem tetszett, mivel teljesen felborult a menetrend. Sokkal, de sokkal gyorsabban kell felhordani az ételeket, hiszen a rendezvénynek pontban tízkor vége kell szakadjon, hisz csak addig bérelték ki az éttermet. A pincéreknek már hatkor elállt a kezük, a lábuk sajgott, s teljesen elfáradtak.
 - Kaphatok egy pohár vizet? - kérdezte Sean, miután ledobta magát az egyik székre.
A homlokáról patakokban folytak le az izzadságcseppek, az inge átázott, s áradt belőle a meleg. Ha nem tudnám, hogy mindeddig csak észt vesztve szaladt fel, s alá, akkor azt hinném, hogy felment a láza. Egy pohár mentes vízzel tértem vissza, s a kezébe nyomtam azt.
 - Egy angyal vagy, Dakota - mosolygott rám a fiú, s belekortyolt az italába.
Jóleső érzés töltött el Sean dicsérete miatt, hisz ebből rájöttem, hogy van olyan is, akinek tetszik az, amit csinálok. És ez azért sokat jelent ebben a pillanatban.
Ezután minden ment a megszokott menetrendben. Tegnap Martin nekikezdett a főtortának, amit nekem ma be kellett fejeznem. Mivel időhiányban szenvedtünk, sietnem kellett. Nem csaptam össze, mert szerettem volna egy tökéletes munkát kiadni a kezem közül, főleg azért, mert esküvőre lesz. Egy ilyen alkalomra készült torta pedig tökéletesen kell kinézzen.
Hamar hét óra lett. A torta elkészült, az aprósütemények már egy ideje az asztalokon voltak, a konyha pedig romokban állt. Azt hiszem, teljes mértékben büszke vagyok magunkra. Eddig minden tökéletes volt, az ételek finomak lettek, és még az idővel is jól állunk.
- Készüljetek - Mr. Horan épp csak benézett a konyhába, máris eltűnt.
- Mire? - kérdeztem kissé összezavarodottan.
- Mi fogjuk kivinni a tortákat. Ez egy gratulációnak, vagy minek fog megfelelni - magyarázta Martin.
Egy bólogatással jeleztem azt, hogy megértettem, pedig nem így volt; fogalmam sem volt arról, hogy miről is beszélt. Filmekben ugyan láttam néhányszor ilyeneket, de arról fogalmam sem volt, hogy ezt a való életben is így teszik.
 - Dakota, te viszed azt a tortát, amelyik a legény cimboráknak megy - adta ki a parancsot Winnie. A nekem szánt részét még értettem, a többire viszont nem is figyeltem.
A kezem remegni kezdett, féltem, hogy valamit el fogok rontani. A szakterületem a konyha, és annak minden zegje-zúgja. Ugyan néha ott is elrontok valamit, főleg akkor, hogyha még nem vagyok hozzászokva a helyhez, de máskülönben semmi probléma sincs velem. Mindeddig fogalmam sem volt arról, hogy mi történik a konyhán kívül és, hogy mit hogyan kell tegyen a felszolgáló... tulajdonképpen nem is érdekelt, és biztos is vagyok benne, hogy ezután sem fog. De ez azért nehéz lesz. Mindig is féltem az étteremben étkező emberektől, mert sokaknak akad kifogásuk az étellel kapcsolatban, amit néha nem veszek jó szemmel, főleg, ha túl sok szarkazmussal adják tudtomra a véleményüket.
 - Mindenki kész? - kérdezte Winnie.
 - Igenis, Kapitány - felelte a belső, kissé gyerekes énem, amit azonnal el is hallgattattam, viszont egy apró, alig észrevehető mosoly az arcomra tapadt.
Megindultunk. Én voltam az utolsó. Mély levegőt vettem, majd Martin után siettem. A hangos zene betöltötte az éttermet, mindenki állva tapsolt, éljeneztek. Megpróbáltam felvenni az iramot, s igyekeztem nem elesni valamiben. A zene a végéhez ért, mindenki egy sorba vonult, én pedig követtem őket. Martin mellett álltam, aki biztatóan mosolygott rám. Mindenhol csillag szórók és diszkó fények világítottak, ami miatt alig láttam valamit. Hamarosan elhalkult a zene, a fények is kialudtak, s csak a normális lámpák égtek.
És akkor történt, hogy megpillantottam a menyasszonyt és a vőlegényt.
Sosem voltam az az émelygős típus, de most, Isten bizony, elfogott a hányinger. A tekintetem fátyolossá vált, s csak reménykedni tudtam abban, hogy nem fogom elkezdeni a sírást. A két fiatal mosolygott, valószínűleg még nem vettek észre engem. Engem, aki miatt elromolhat életül egyik legcsodálatosabb estéje. Bár, ha jobban belegondolok, szívesen tiporom szét az estéjüket.
A nő mosolygott. Egy gyönyörű, ékkövekkel díszített, habos-babos ruhát viselt, amely miatt úgy festett, mint egy gigantikus hólabda - és ezt most nem csak azért mondom, mert az iránta való gondolataim kilencven kilenc százaléka negatív jellegű. A haja csodaszépen be volt fonva, s fel is volt tupírozva. A férfi pedig... ha azt mondanám, hogy borzalmasan festett, akkor hazudnék. Most is, mint mindig, tökéletesen festett, semmi kivetnivaló nem volt rajta. Mosolygott, ami kissé furcsán hatott rám, ugyanis ő mindig is a komolyság híve volt, s nem igazán húzta még csak egy kisebb mosolyra sem a száját.
Mr. Horan elmondta a beszédét, amelyben kifejezi őszinte gratulációját a párnak, majd elkezdődött a torta felvágás. Tekintve, hogy ebbe be kellett segítsek, nem mehettem el a raktárba, hogy ott kibőghessem magam. Pedig szívem szerint most ott lennék. A raktár egy csendes hely; nincs nagy nyüzsgés, hisz oda csak akkor megyünk be, ha valamire szükségünk van. Tökéletes zug lenne ahhoz, hogy feltűnés mentesen eltűnjek, s kisírjam magam azért, aminek amúgy tényleg semmi értelme.
 - Én felvágom a tortát, te pedig majd kiviszed, rendben? - kérdezte tőlem Winnie, én pedig csak bólintottam.
Csak akkor fogtam fel, hogy mit is mondott valójában, amikor kezembe nyomott két tányér sütit, és a legény cimborák asztalához intett. Szinte mindegyiket ismertem, hisz ameddig együtt voltam Evan-el, addig mindegyikkel rendszeresen találkoztunk. Ha úgy vesszük, akkor szinte mindig együtt volt a kis csapattal; talán még a gimi óta ismerték egymást. A pontos részletekbe sosem mentem bele, megelégedtem a kispöcs korunk óta ismerjük egymást sztorival.
Mély levegőt vettem, amit nehezen ugyan, de kiengedtem a tüdőmből. Ennyire még sosem fogott el a félelem. Vajon mit fognak reagálni? Hozzám fognak szólni, vagy esetleg úgy kezelnek, mint valami ismeretlent?
Erre a kérdésre viszont hamar meg is kaptam a választ.
Az arcomra egy mosolyt varázsoltam, hisz mégsem mehetek eléjük úgy, mint aki fél tőlük - ami tulajdonképpen nem állt messze az eredeti álláspontomról.
 - Arrébb húzódnál, kérlek? - kértem szépen Jasont.
Az ő reakciója megnevettetett. Elsőnek felém fordította a fejét, felhúzta szemöldökét, miközben belekortyolt a borába. A bort visszaköpte, s köhögni kezdett, mire mindannyian felém fordultak.
 - Dakota? - kérdezte döbbenten Axel.
 Válasz helyett inkább csak fájdalmasan elmosolyodtam. Axel akkor is mellettem állt, amikor rajtakaptam Evant és Leonat a saját esküvőm napján, a saját ágyamban, amint épp egymás nyálát ízlelik meg. Az emlékre gondolva elborzadtam.
 - Ki kéri az első szeletet? - kérdeztem, ezzel leplezve zavaromat.
 - Én - mondták szinte egyszerre.
Szememet forgatva döbbentem rá arra a tényre, hogy ezek sosem változnak. Letettem Jason és Mark elé a süteményt, majd elindultam a következő adagért. Mindez addig ment, ameddig el nem kezdték ütni a tányérokat a kanalakkal. Talán akkor tört el bennem valami. Valami fontos, valami, amit mindeddig visszatartottam magamban.
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon... vagy talán kettő? Ki számolta? Mindenesetre azt biztosra tudom, hogy nem néztem végig azt, ahogyan egymásra tapadnak. Otthagyva csapot-papot, beszaladtam a konyhába.
Valamivel el akartam foglalni magam, mert nem akartam mindenki előtt összeroppanni. Így is eléggé fura helyzet volt az, hogy miközben a nap sztárjai épp egymásba gabalyodnak, addig én kiszaladok, mint valami őrült.
A mosogatógép mellé álltam, s elkezdtem belepakolni a koszos edényeket. Már majdnem telepakoltam a gépezetet, de egy hangos ajtócsapódás félbeszakította sűrű gondolatomat arról, hogy mekkora szerencsétlen vagyok.
 - Ez mégis mi volt? - hallottam meg főnököm dörmögős, ideges hangját. Ilyennek még sosem láttam, s van egy olyan érzésem, hogy nem is szeretném.
 - Nem értem, főnök, hogy mire gondol - hangszínemet próbáltam szabályozni, ami többnyire sikerült is.
 - Miért jöttél ki? És miért pont akkor? Nem tudtál volna még várni csupán két percet? - dörrent rám.
 - Sajnálom.
 - Ezen van is mit sajnálni - mély levegőt vett, majd higgadtabban folytatta. - Ez volt a második esélyed. Még egy ilyen, és komolyan mondom, repülsz innen - ezzel kiment.

14 megjegyzés:

  1. Kicsit farok Niall still, (ez kellett)
    nagyon szuper lett :)
    Mi az hogy az a pöcsfej a saját esküvőjén csalta meg?!
    Fuhh ideges lettem
    de nagyon szuper lett csak ledöbbentem, ez minden
    pusszancs ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Megverjük? *angry face*
      Niall meg... csak Niall. Majd meglátod, hogy miért ilyen szemét :)) <3

      Törlés
  2. Következőt, nem érdekel a többi ide akarok részt!!!!<3

    VálaszTörlés
  3. Sziaa.
    Hát ez most...no comment.
    Gyorsaan kövi részt *-*
    Fantasztikus a történeted *o*

    Puszi xx

    VálaszTörlés
  4. Jajj végre *o* Már hiányoltam az új rész :/ Siess a kövivel :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igyekszem vele ^^
      Örülök, hogy tetszett <3

      Törlés