Második Fejezet

Niall mosolyogva vizslatott, majd az ablak elé lépett, s elvette a saját croisantját. Miután kifizettük a mai napi ebédet, hátat fordítottunk a bódénak, majd megindultunk a RED felé.

- Jól láttam, hogy remegett a kezed a konyhában? - kérdezte kissé szórakozottan én pedig azonnal elvörösödtem.

Ennyire észrevehető volt? Pedig megpróbáltam nem kimutatni azt, hogy mennyire rettegek. Rossz szokásom, hogy az első napokon parázok. Nem, nem ez a megfelelő kifejezés. Rettegek, valósággal remegek. Az ujjaim egymásba fonódtak, a térdeim összekoccantak, a légzésem és a szívverésem szaporává vált. Így volt ez az egyetem kezdetekor, minden vizsgám előtt, az első főző versenykor. És ma is. A szívem a torkomba dobogott, s rettegtem attól, hogy ha valamit elrontok, akkor kirúgnak.

- Első napi pánik? - kérdezte ismét, miután látta az elvörösödött arcom.

- Ennyire látszódott? - húztam kínos mosolyra ajkam.

- Nekem feltűnt, másnak nem igazán. Több, mint négy éve vezetek éttermeket, kiszúrom, ha valaki retteg - rántotta meg a vállát.

- És ez rossz pont rám nézve? - pillantottam rá kissé remegve.

Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek...

- Már miért lenne rossz pont? Ez természetes - mosolyogva felsóhajtottam. - Azt gondolod, hogy Winnie, Astrid, Martin vagy Paulo nem így kezdte? Akármennyire is tapasztalt az ember, egy új munkahely, egy új helyszín mindenkiben pánikot kelt. Szóval, ne parázz, nem foglak kirúgni, csak mert izgultál.

Lehunyta a szemét, ajkát pedig egy vigyorra húzta. Nevet rajtam. Jól szórakozik. Tehát nagyon is vicces vagyok ilyen tehetetlen állapotban.

- Amúgy, ha már Paulo-nál tartunk... bepróbálkozott, igaz? - tudakolta, s elfojtott egy mosolyt.

Nevetnem kellett rajta. Tényleg ismeri az alkalmazottait, ez pedig egy nagyon jó főnökre vall.

- Kár azt mondanom, hogy nem, mert biztos vagyok benne, hogy maga tudja, hogy igenis megtette - nevettem fel keserűen.

- Igaz. Értelmetlen volt a kérdés - ingatta meg a fejét.

Megállt a RED ajtaja előtt, majd kinyitotta előttem. Mosolyogva, lehajtott fejjel köszöntem meg neki, majd beléptem az épületbe. Senki sem volt bent, szinte csak a személyzet. Mindegyik pincér kezében egy seprű vagy egy föltörlő volt, amivel takarítottak. Mr. Horan mindvégig a hátamnál lépkedett, s nem hagyta, hogy a tempómat lelassítsam.

Már épp bementem volna az öltözőbe, amikor utánam szólt:

- Ha lehetséges, akkor tegeződjünk, rendben? Nem vagyok én olyan vén, hogy máris uramnak szólíts, meg magázz. Renden? - kérése megmosolyogtatott.

Hevesen bólintottam, majd bementem volna az öltözőbe, de Winnie megállított.

- Vagy rosszul hallok, vagy tényleg azt kérte tőled, hogy tegezd - mondta egy sejtelmes mosoly kíséretében.

Egy zavarodott arckifejezéssel és egy idétlen vigyorral mentem most már, végre, be az öltözőbe. Megettem a croisantom maradékát, majd magamra kaptam a kötényem, s kimentem a konyhába. Paulo már a saját részlegén tevékenykedett, Winnie is elfoglalta a helyét, s már csak Martinra vártunk.

- Jól van, srácok! - hallottam meg főnököm ismerős, férfias, rekedtes hangját. - Szülinapi zsúr, tudjátok, igaz? A vendégek három órán belül megérkeznek, addigra legalább a kaja felének meg kell lennie. El ne feledjétek: felnőtt csupán tizenkettő lesz, de gyerek már harminc hat. Szóval iparkodjatok! - adta ki a parancsot, majd visszament a saját irodájába.

Szülinapi zsúr? Ezt nekem valahogy elfelejtették megemliteni. Félve pillantottam Winnie-re, aki csak egy mosollyal nyugtatott.

- Mit kell tudni erről a zsúrról? - kérdeztem ajkamat harapva.

- Egy kislánynak most van a tizedik szülinapja. A családja óriási, legalább harminc három első unokatestvére van - arca grimaszba torzult. Milyenek lehetnek a családi összejövetelek? -  Kibérelték az éttermet, szóval most csak ők lesznek. Leginkább édességeket, tortákat kell készítsünk, de estig itt lesznek, szóval második fogást is kapnak - azért készítettétek a salátát. A második fogást elvállalta Paulo, szóval Martin és te az aprósüteményekért és a tortákért vagytok a felelősek. Martin-nál van a lista a süteményekről, szóval nyomás! Minden perc számít! - játékosan lökött rajtam egyet, majd nevetve elment a dolgára.

Martin mellé tipegtem, s figyeltem azt, amit csinál.

- Kell még egy ilyen torta. Nekiállsz te? - bólintottam. - Szuper. Két sima lap, közepébe pedig egy tejszínes krém, lehetőleg gyümölcs darabkákkal. Mindjárt adom a narancsot, az ananászt és a banánt. Marcipánt a hűtőben találsz, amíg sül a tészta lap, addig elkészíted. Rendben?

Mosolyogva bólogattam, majd elhelyezkedtem az egyik sütő melletti konyhapulton, s nekiláttam a tészta elkészítéséhez. Az összekeverés hamar megvolt, így tíz perc elteltével már a két tepsi a sütőben pihent. Elégedetten sétáltam a hűtőhöz, megkerestem a tejszínt, majd visszaslattyogtam a helyemre. Elővettem a szekrényből egy műanyag tálat, amibe aztán beleöntöttem a tejszínt.

- Martin - szóltam oda az említettnek. -, hol találom a mixert?

- A Paulo melletti szekrényben - biccentett az olasz felé.

Mély levegőt vettem, ajkamat beharaptam, majd Paulo asztalához lépkedtem. Egy mosolyt varázsoltam az arcomra, s megpróbáltam nem úgy megszólalni, mint egy rossz autó, amelynek elromlott a motorja.

- Paulo, a mixert hol találom? - hangom kissé megremegett; az idegességet pedig sehova sem tudtam tenni.

- Ott, a szekrényben - biccentett az szekrény ajtaja felé.

Lassú léptekkel megkerültem őt, lehajoltam, s elővettem a szükséges eszközt. Lehunyt szemmel csuktam be az ajtót, majd mosolyogva lépkedtem vissza a saját helyemre. Közben, persze, éreztem az égető tekintetét a hátamon. Igaza volt Winnie-nek, sőt, Mr. Horan-nek is; Paulo tényleg egy nagy nőcsábász. Már csak azon csodálkozom, hogy nem kérte el a telefon számom. Bár, ha jól sejtem, a tervei között szerepel ez is.

- Hé, kislány - hallottam meg a hátam mögül Martin hangját. - Mesélj már magadról.

- Ezt... nem szünetben kéne? - kérdeztem ajkamat harapdálva.

- Félsz, hogy elcseszel valamit és kirúgnak? - kérdezte szórakozottan.

- Tulajdonképpen... igen.

- Idefigyelj, cica - Paulo pajzán mosolyra húzta ajkát, s megállt mellettem. Kezében egy tepsi hús volt, amelyet már bepanírozott, s - gondolom - a sütő felé igyekezett vele. - Több, mint négy éve vagyok itt, tulajdonképpen én voltam az első. Sok mindent éltem át, sok munka társat vesztettem el ennél az étteremét. De ezek az emberek nem azért mentek el, mert beszéltek munka közben, hanem azért, mert elköltöztek, vagy mert nyugdíjba vonultak - ezzel elment mellettem, megállt az üres sütő mellett, s belehelyezte a tepsit.

- Ne parázz már annyit, Dakota! Nem eszünk meg... Annyira éhesek azért nem vagyunk  - mosolygott rám Winnie is. - Bár, ahogy látom, Paulo igenis megkóstolna - ajkát még nagyobb mosolyra húzta,

Szemforgatva kezdtem el vágni apró cikkekre a narancsot. - Mit akartok tudni rólam? Nem vagyok olyan érdekes...

- Ezt mondta Martin is, és ne tudd meg, hogy mi derült ki róla... - csípkelődött Winnie, amire Martin csak kinyújtotta a nyelvét.

- Őrült boszorkány - morogta az orra alatt az említett.

- Szingli vagy, igaz? - Paulo hangja törte meg a csendet.

Hangjából hallatszott, hogy mosolyog, ami azt is jelenti, hogy a nem épp legkulturáltabb gondolatai szárnyra kaptak aprócska fejében.

- Ó, te jó ég! - forgatta szemét Winnie. - Nem megmondtam, hogy a munkatársak tabuk? - förmedt a srácra.

- Jó, jó, de azért kíváncsi vagyok. Ennyire baj ez? - hangjából csalódottság szűrődött ki.

- Igen! - dörrent rá Martin és Winnie is.

- Bocs - rántotta meg a vállát.

- Kérdésedre válaszolva, Paulo, igen, szingli vagyok... egy ideje - suttogtam el az utolsó szót, s reménykedtem benne, hogy nem hallja meg senki.

Tévedtem. Martin épp a hátamnál állt, így nagyon is meghallotta azt, amit csak magam elé motyogtam.

- Hogy érted azt, hogy egy ideje? - kérdezte kíváncsian.

Felé pillantottam, arcán látszódott a kíváncsiság és az érdekeltség.

- Ez... hosszú. Majd máskor elmesélem, rendben?

Lehunyt szemmel bólintott, majd elmorgott egy rendbent. Úgy tűnik, a bizalom egyik szála ebben a pillanatban szakadt el. Martin semmilyen okot sem adott arra, hogy ne bízzak benne, én erre, tessék, titkolódzok előtte, pedig tényleg semmi okom sincs rá. Kedves, megértő férfi, akiben teljes mértékben megbízhatok. Winnie-ben is, és talán Paulo-ban is. Mindhárman remek emberek. Én pedig egy falat emelek magam elé, ami áttörhetetlen a számukra.

Ha eddig feszült voltam, akkor a jelenlegi állapotom maga a borzalom.