2015. augusztus 1., szombat

Ötödik fejezet

Egy hónap telt el a nulladik napom óta, és büszkén kijelenthetem, hogy teljes mértékben beilleszkedtem. Mr. Horan az első napomon utazott el, s a napokban kell megérkeznie. Az egyik éttermével akadt egy kis probléma, emiatt pedig sürgősen oda kellett utaznia, így minden felelősség és az irányítás Winnie-re hárult.
A második héten visszatért Astrid, akinek, mint kiderült, szeptemberben lesz az esküvője, ami miatt egy kicsit bepánikolt, és lebetegedett. Mint ahogyan elmondta, a lánykérés meglepte őt, a közeli dátum miatt pedig megijedt. Két hónap alatt azért mégis nehéz lesz egy óriási esküvőt megszervezni, de Josh, a vőlegénye, minél hamarabb szeretné a feleségének tudni. Astrid szerelmetes pillantással mesélt a srácról, aki meghódította a szívét. Hosszú és részletes leírást adott róla, így amikor belépett az étterembe, rögtön tudtam, hogy ő lesz az. Azóta többször is járt itt, szinte minden este Astrid után jött, hogy ő maga vigye haza.
 - Jó reggelt, Winnie - integettem az említettnek, aki épp a kötényével bajlódott.
 - Jó reggelt, Dakota - mosolyodott rám.
 - Segítek - dobtam le a táskám az egyik székre, mikor láttam, hogy Winnie még mindig a kötény megkötésével próbálkozott.
Winnie hátához léptem, s megpróbáltam összekötni a két anyagrészt, ami túlságosan is rövid volt ahhoz, hogy normálisan beérje Winnie karcsú derekát.
 - Winnie, ez a tiéd? - kérdeztem összevont szemöldökkel.
 - Igen, de ez már ősrégi. A munkakötőmet tegnap hazavittem, hogy kimossam, de hát nem elégettem a vasalóval? - látványosan megforgatta a szemeit, s elfintorogott. - A többi kötőm pedig használhatatlan, mivel kopottak. Így maradt ez, amit már évekkel ezelőtt ki kellett volna dobnom.
 - Kellett volna szólj - mosolyodtam rá. - Otthon rengeteg kötőm van, amit anya használ akkor, amikor eljön hozzám. Azok biztos jók rád.
 - Ugyan, drágám, nem kell. Holnapra kerítek magamnak valamit. Biztos van itt néhány felesleges kötény, Niall pedig biztos megengedi - rántotta meg a vállát.
Ráhagytam, s magamra kaptam a saját kötőmet. Miután Martin és Paulo is megérkezett, nekikezdtünk a munkának. Átfordítottuk a zárva táblát nyitvára, percekkel később pedig emberek kezdték el belepni az étterem szabad asztalait. A pincérek hamar elhozták a rendeléseket, így neki is láttunk a reggelik elkészítéséhez.
Miután a kinti időjárás a tetőfokán járt, az emberek száma lefelé csökkent. Egyre kevesebben és kevesebben voltak az étteremben, ami annyit jelentett, hogy van egy pár percnyi időnk arra, hogy szusszanjunk egyet. 
Astrid állt meg előttem, s egy mozdulattal a kezembe nyomott egy bögre forró, gőzölgő kávét. - Rád fér.
Mosolyogva elfogadtam tőle az italt, majd kimentünk a hátsó udvarra, ahol nyugodtan tudtunk beszélgetni. 
 - Tudod... félek - jelentette ki hirtelen. A kávémat elhúztam a számtól, s felé pillantottam. - Tudom, tudom, Josh remek ember, és tényleg mindent meg tesz értem... - mély lélegzetet vett, majd lassan, kissé halkan folytatta. - De azért egy kissé felelőtlen is; bár jobban illik rá a szórakozott kifejezés. Nem tudom, hogy vajon komolyan gondolta-e, vagy csak azért kérte meg a kezem, mert én azt szerettem volna. És nem akarom, hogy... - ám a szavába vágtam.
 - ... hogy az oltárnál hagyjon? - hangom megremegett, a szemeimet is lehunytam. 
Fájó pont volt ez. Ó, de még mennyire, hogy fájó pont volt. Türtőztetnem kellett magam, s visszatartottam a sírást. 
 - Igen. Elképzelni sem tudom, hogy ez milyen szar érzés... És ha ez velem is megtörténne... Szerintem abba beledöglenék.
- Tényleg szar érzés - motyogtam fél szájjal.
Szinte biztos voltam benne, hogy nem hallja meg a motyogásom, hisz eléggé halkan mondtam. Mégis meghallotta.
 - Ezt hogy érted?
 - Mit hogy értek? - kérdeztem, ajkamra pedig egy édes mosolyt varázsoltam.
 - Azt, hogy szar érzés. Honnan... - ekkor eltorzult az arca. A szeme összeszűkült, ajka pedig felvette a jellegzetes o alakot. - Na ne! Téged... Téged otthagytak az oltárnál! Igaz? 
Elfordítottam a fejem, s lehunytam a szemem. A hangjában érezhető volt a sajnálat és a részvét-nyilvánítás. 
 - Igaz - nyögtem ki néhány perc habozás után. 
Bevallani könnyű volt. Egy egyszerű szót kellett kiejtenem. Na de a következő kérdések lesznek borzalmasak. Mindig, de tényleg mindig ugyanazok. És ez már unalmas.
  - Sajnálom - simogatta meg a kezemet.
Kedves gesztus volt tőle. Szinte már elhittem azt, hogy azért mondja, mert kedvel. Pedig nem így volt. Tudom, tudom, hogy sajnál. 
  - Tudom - mosolyogtam rá kissé kínosan. 
  - Ha meglátom azt a szemétládát, laposra verem a seggét. Ezt megígérem neked, rendben? - kérdezte elfojtott nevetéssel. 
  - Majd eszedbe juttatom - bólintottam, majd megittam az utolsó korty kávémat is. - Menjünk.
Ezzel a lendülettel visszamentünk a pult mögé. Hamarosan Martin is mellénk szegődött, s elkezdte magyarázni azt, hogy a reggeli dugóban majdnem balesetet szenvedett, ugyanis az előtte lévő autós hirtelen lefékezett, így neki is azt kellett tennie. Alig volt tíz centi az ő kocsija és az előtte lévő...
  - Megjöttem! - hallottuk meg főnökünk rekedtes, férfias hangját. 
Martin szinte azonnal elhallgatott, s mosolyogva pillantott az éppen érkező szőkeségre. Mr. Horan biccentett, majd, még mielőtt eltűnhetett volna az irodája homályában, visszafordult. - Tudjátok a sorrendet.
Zavart képet vágva pillantottam hol Winnie-re, hol Martinra, választ viszont Paulo-tól kaptam.
  - Mivel hogy ez volt az első étterme, minket "jobban szeret", vagy valami hasonló - rántotta meg a vállát hanyagul, majd folytatta. - Általában minket visz versenyekre, ha interjút készítenek vele, akkor a mi összeszokott csapatunkról áradozik. Ha elutazik valahova, akkor mindig hoz mindenkinek néhány apróságot. 
Így már minden világossá vált. Eleinte furcsálltam is, hogy miért csak a Red-et említi az újságokban, hisz ott van még az Édesház, amiről ugyancsak sok jót lehetne mondani, hisz az is híres - talán még híresebb is, mint a Red
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy a pincérek közül már mindenki volt az irodában, sőt, Winnie, Astrid és Martin is. Mindenki kezében volt egy apróság - egy bögre, vagy valami ehhez hasonló; Violet kezében pedig egy könyvet is láttam. Hamarosan Paulo is elhagyta az irodát, így rajtam, a legújabb tagon volt a sor, hogy bemenjek a főnökhöz. Terveztem, hogy bekopogok, de tudja, hogy én fogok bemenni, így nem tartottam mindezt jelentősnek. Lassan nyomtam le a kilincset, majd beléptem az irodába. 
Mr. Horan az asztalának volt dőlve, karját pedig karba fonta, s úgy figyelt engem. Mély levegőt vettem, becsuktam magam mögött az ajtót, s két lépést tettem előre - csupán egy méter választott el minket. 
  - Fogalmam sem volt, hogy mit kéne hozzak neked - kezdett bele, ám még mindig nem mozdult meg. - A nulladik napodon még jelen voltam, de utána leléptem, így nem igazán sikerült kiismernem téged. Martin-ék kérdezősködtek, bár nem igazán meséltél magadról semmit. Így úgy döntöttem, hogy egy olyan ajándékot adok neked, ami eléggé személyre szabott... Úgy értem, egy olyan dolgot fogsz most kapni tőlem, amire ha ránézel, egyből én jutok az eszedbe - egy sejtelmes vigyor terült el arcán, majd hátat fordított, s elővette az ajándékot. Egy közepes méretű téglalap alakú valami pihent a kezében, amely gondosan be volt csomagolva kékes-sárgás csomagolópapírral. - Ígérd meg, hogy csak akkor bontod ki, amikor már otthon leszel. Rendben? 
  - Rendben, Mr. Horan - bólintottam, s az ajándékom után nyúltam. 
Már a kezemben fogtam, de mégsem tudtam elvenni. Mr. Horan nem engedte el az ajándékot. Ujjai még mindig szorosan tapadtak az ártatlan csomagolópapírra.
  - Minden vágyam az, hogy egy fura és élvezhető módon emlékeztesselek arra, hogy mire kértelek meg már kétszer azóta, amióta nálam dolgozol. Inkább még egyszer, és, remélem, hogy utoljára elmondom, hogy tegezz. Mindenki ezt teszi, nem értem, hogy te miért nem teszed ezt - morgott az orra alatt, majd elengedte az ajándékot. 
  - Mr. Horan, én nem értem azt, hogy maga miért teszi ezt.
Dakota, hogy egyszer fognád már be azt a nagy, nagy szádat.
Kijelentésemre felkapta eddig lehajtott fejét, majd a szemembe nézett. Nem szólt, így folytattam.
 - Mint már maga is elmondta, ön a főnököm. Annyi tiszteletet csak meg érdemel, hogy magázzam, hisz mégiscsak maga az idősebb, és a rangja is sokkal, de sokkal nagyobb, mint az enyém.
Fogalmam sincs, hogy honnan jött ennyi magabiztosság, mindenesetre a nyelvem önéletre kelt, és olyan dolgokat is kimondtam, amit már abban a pillanatban megbántam.
 - Dakota - kezdett bele lehunyt szemmel, arcára pedig egy fura mosoly ült ki. -, feltételezzük azt, hogy igazad van. Rendben? - aprót bólintottam, így folytatta. - Mondjuk a munkaköri leírásban mindez nincs leírva, mégis az alkalmazottaknál magától értetődő, hogy magázzák a tőlük magasabb rangban elhelyezkedett embereket. Mindez szép és jó. De, egy: nem sokkal vagyok nálad idősebb; kettő: a főnököd vagyok. Megszeged azt, amit mondok? 
Ekkor csapott fejbe a józan ész óriási tenyere. Mégis mi a fenét csinálok?
  - N... nem - ráztam meg a fejem, ezzel erősítve tétova állításom. 
  - Tehát, akkor: mi a feladatod? - kérdezte kissé hangosabban.
  - T... tegezni ma... téged - feleltem remegő hangon.
  - Remek. Örülök, hogy ezt megbeszéltük - csapta össze a tenyerét.
Hirtelen lépett egyet előre, szinte teljesen összeért a testünk. A fejemet automatikusan lehajtottam, ezzel leplezve az arcomon elterülő sötétvörös pírt. Hüvelykujjával az állam alá nyúlt, ezzel rám erőszakolva azt, hogy mélykék szemeibe nézzek. Csodás szemei voltak. De tényleg. Eddig fogalmam sem volt arról, hogy létezik ilyen. Egy apró, sötétebb foltot vettem észre mindkét szemében. Amikor arra összpontosítottam, akkor magam előtt láttam a tengert - szinte hallottam is, ahogy a hullámok összecsapnak, és a sirályok hangját is, ahogy az égen elszállnak az ember feje felett. Teljesen lenyugodtam. Pedig csak a szemébe néztem. 
 - Aranyos a pír az arcodon  - jelentette ki egy édes mosoly kíséretében, majd eltávolodott tőlem.
Másodpercek alatt kizökkentem a kábulat adta homályból. Niall az asztal másik végéhez sétált, s leült a bőrszékbe. Alig láthatóan megráztam a fejem, majd hátat fordítottam neki, s az ajtó felé siettem. Még mielőtt vissza nem csuktam volna az ajtót, visszadugtam a fejem, s mosolyogva felé pillantottam.
- Köszönöm szépen az ajándékot, Niall - ezzel becsuktam magam mögött az ajtót.

7 megjegyzés:

  1. Nagyon jó...hamar a következőt!! :) ♥♥♥♥♡

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó a blogod😍most kezdtem el olvasni de mar is tetszik;) remélem sietsz az uj resszel ;)
    Xx R❤

    VálaszTörlés
  3. Jujjjjjj, nagyon imádom a blogod. Remélem hamar lesz benne új rész, mert kíváncsi vagyok mit fog kapni Dakota. :D :$ ^^

    VálaszTörlés
  4. Hát ez nagyon cuki volt :) Tetszett a rész, alig várom a következőt. xx ölel, Helena Z.

    VálaszTörlés
  5. Szia!
    Amióta elkezdted írni a történetet, azóta olvasom, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit sütsz, illetve főzöl ki belőle. :)
    Azért nem írtam eddig, mert igazából, időm nem engedte. De figyelemmel kísértem, és nagyon megfogott, mert szerintem, nem sablonos. :)
    A fejezetről annyit, hogy örülök, hogy szépen, lassan derülnek ki dolgok Dakota-ról, az már más, hogy elég szomorú dolog. Másik pedig az ajándék, hát feladtad a leckét, hogy mi lesz a dobozban. :)
    Várom a következő fejezetet! :)

    VálaszTörlés
  6. Szia imádom a blogod, mikor lesz új rész? :)

    VálaszTörlés