Negyedik Fejezet

Hét körül járhatott az idő, amikor a gyerek- és felnőtt csapatok elkezdtek szétszéledni. A kisebbek már kifáradva, anyjuk vagy apjuk ölében hagyták el az éttermet, míg a nagyobbak - most már kevésbé zajosan - a saját lábukon mentek szülei mellett.

 - Dakota! - kiáltott Martin. - Segíts, kérlek.

Megtöröltem kezem a derekamra kötött kötényben, s az említetthez léptem. Martin épp az edényekkel egyensúlyozott, és ha nem kapcsoltam volna azonnal, akkor most a torony legtetején lévő edények mind a földön lennének. Nevetve vettem le a felső edényeket, majd elbaktattam velük a mosogatógéphez. Mivel az én kezemben sokkal kevesebb edény volt, én nyitottam ki a gépezet ajtaját. A kezemben lévőket gondosan belehelyeztem, majd egyesével elvettem Martintól is a maradékot. Miután minden koszos edény elfogyott, és a mosogatógép is megtelt, becsuktam az ajtaját. Ezután Martin bekapcsolta, és el is indította a gépezetet.

 - Kösz, kislány! Életmentő vagy - vigyorodott rám.

 - Semmiség.

 - A főnök hívott már? - pillantott rám, ajkán a vigyor egy egyszerű félmosolyba váltott át.

 - Még nem. Majd nyolc körül. Illetve, ezt mondta - rántottam meg a vállam.

 - Valami fontosat fog mondani és, ha jól sejtem, akkor pozitív lesz a... - ám nem tudta befejezni, ugyanis egy hangos gyereksikoly félbeszakította őt.

Elsőnek azt hittem, hogy valamelyik gyerek a zsúrról visszajött, mivel valamit itt felejtett. De pár másodperccel később tudatosult bennem az, hogy mit is mondott a kisfiú.

 - Apa.

Martin ismét vigyorogni kezdett, majd leguggolt, s a karja közé zárta a szaladó kisfiút. A lélegzetem is elakadt, ahogy felmértem kettejüket. Tehát erre értette Winnie azt a kijelentését, miszerint olyat tudtak meg Martinról, amit senki sem képzelt volna el róla: családapa. A kisfiú rettenetesen hasonlít rá; ugyanolyan rendezetlen haja van, mint neki, na meg, ugyanolyan szép szemük volt mindkettőjüknek.

 - Szia, Patrick. Sikeresen kikészítetted anyut? - villantotta meg a fogsorját, majd felpillantott.

Tőlem nagyjából öt méterre egy fiatal, nagyjából a húszas évei végén járó nő állt. Egy sötétebb farmert viselt és egy hozzá passzoló, lenge, virágos felsőt. Szőkés-barna haja a vállára volt omolva, kék szeme előtt pedig egy fekete keretes szemüveg állt.

 - A kikészített szóval még csak szépen fogalmaztál. Az utóbbi egy órában folyamatosan azt hajtogatta, hogy apa, és hozzád akart jönni. Nem tudtam otthon tartani - rántotta meg a vállát, majd Martin elé lépett, aki idő közben már felegyenesedett, s egy csókot lehelt ajkára. - Hiányoztál.

Martin átkarolta a nőt, s egy puszit nyomott a halántékára.

 - Lottie, ő itt Dakota, az új munkatárs - mutatott felém.

 - Dakota Mcdowell - léptem hozzá, s a kezemet nyújtottam. - Örvendek.

 - Lottie - ennek az eszementnek a felesége - vigyorgott Martinra.

 - Köszönöm drágám, én is szeretlek - csípkelődött a férfi. - Gyere, menjünk a cuccainkért - pillantott felém.

Elengedte Lottie-t és Patrick-ot, majd megindult az öltöző felé. Mosolyogva biccentettem a két itt maradt embernek, majd követtem Martint. Beérve az öltözőbe ledobtam magam a legközelebbi székbe. Hangos sóhajtás hagyta el a szám, mire Martin csak röhögött. 

 - Elfáradtál? 

 - Egy kicsit kemény volt ez az egész így, az első napra. De elviselhető.

 - Talán direkt volt ilyen kemény... - motyogta, ám meg is bánta, ugyanis hamar elhallgatott.

 - Ezt hogy érted? 

 - Mit hogy értek? - pillantott rám ártatlan arckifejezéssel.

Na, nem. Ezt nem fogod eljátszani velem.

 - Azt, amit mondtál. Mire értetted? - álltam fel a helyemről.

Hátul kikötöttem a kötőt, majd a szekrénybe helyeztem. Mindeközben nem vettem le a szemem a zavart arckifejezéssel rendelkező srácról.

 - Semmire. Semmire sem értettem - rázta meg a fejét.

Ismét meg akartam kérdezni, hogy mire értette, mivel tisztán értettem, hogy mit mondott, de az ajtó nyílása félbe szakította a tervemet. - Miss Mcdowell, az irodámba. 

Mr. Horan rekedtes hangja szinte betöltötte a szobát. Másodpercekkel később az ajtó be is csukódott. Komoran pillantottam Martinra, aki csak megrántotta a vállát.

 - Még nem végeztünk.

 - Úgy is meg fogod tudni, tehát... - öltötte ki nyelvét.

Ezután a vállára kapta a táskáját, majd megindult kifelé. Meg sem várta, hogy reagáljak erre valamit. Kiment. Itt hagyott, egyedül. 

A táskámat a vállamra kaptam, s elhagytam az öltözőt. Utam a főnököm irodájába vezetett. Megálltam az ajtó mellett; kissé hezitáltam. Kezemet lassan ökölbe szorítottam, majd kétszer megkopogtattam a fából készült ajtót. Miután meghallottam főnököm érces hangját, lenyomtam a kilincset, s beléptem az irodába. A hirtelen jött fény miatt kissé fehéren láttam, ugyanis a folyóson eléggé gyér volt a világítás. Miután megszoktam a fényt, az íróasztalhoz léptem, s leültem a szabad székre. 

 - Túl jól szerepeltél - mordult fel.

Felkaptam a fejem és felé pillantottam. A szekrénynek volt támaszkodva, mindkét kezét pedig zsebre vágta. Nem nézett rám, tekintetét a falon lévő festményre szegezte. 

 - Ezt... ezt hogy érti? - kezdtem el makogni.

Egyáltalán nem ezt vártam. Sőt. Abszolúté semmit sem vártam. Talán csak egy gratulációt, vagy vállon veregetést, jobb esetben egy szép volt-ot. De ezt... ezt azért nem.

 - Úgy, hogy sokkal kevesebbre számítottam tőled. Hisz mégiscsak most bújtál ki a madárfészekből - ha érted, hogy mire gondolok. Még csak most hagytad el az egyetem által biztonságot nyújtó padot, és máris beleestél a mélyvízbe úgy, hogy semmi tapasztalata sem volt. Persze ott volt az édesanyjád jóhíre is, de azért mégsem vártam olyan sokat. Mégis, a mai teljesítményed... ha én így kezdtem volna a pályámat, akkor nem itt lennék. Ezért egy óriási gratuláció jár.

Azonnal elkaptam róla a tekintetem, még akkor is, hogy felvette velem a szemkontaktust. Zavarba hozott, amit semmivel sem tudtam kezelni. Arcom felvette a paradicsom egyik legsötétebb árnyalatát, a kezem remegni és izzadni kezdett.
 - K... köszönöm - suttogtam kissé elhalt hangon.
 - Most már végleg a Red-esek közé tartozol.
Kijelentésére azonnal felkaptam a fejem. Hogy érti azt, hogy végleg? Hisz eddig is közéjük tartoztam, nem?
 - Ezt... ezt nem igazán értem - ráncoltam össze a szemöldököm.
Elmosolyodott. Egy egyszerű mozdulattal ellökte magát a szekrénytől, majd lassú, megfontolt lépésekkel felém közeledett. Megállt előttem nagyjából fél méterre. Lehajolt; óriási ujjával megemelte az államat, ezzel késztetve arra, hogy belenézzek tengerkék szemébe. Éreztem forró leheletét az arcomnak csapódni.
 - Úgy, hogy eddig nem voltál felvéve - vigyorodott rám. - Őszintén, nem is terveztem, hogy felveszlek - ezzel eltávolodott tőlem, majd átvándorolt az íróasztal másik végébe. Két kezével megtámaszkodott, s előre hajolt.  - Azt hittem, hogy el fogsz bukni már az első próbatételnél, mivel elbízod magad attól, hogy felvettem egy nálamnál fiatalabbat. De megleptél. Ez pedig azt jelenti, hogy biztos helyed van a Red-esek között.
Sóhajtottam. És ő is.
 - Azért... reménykedtem benne, hogy elrontod - kijelentése meglepett, aminek jelet is adtam. Összeráncolt szemöldökkel hallgattam őt tovább. - Mint már mondtam, sosem alkalmazok újoncokat. És fogalmam sem volt, hogy mi legyen a sorsod. Két dologra is kellett figyelnem: a tapasztalatra és a tudásra. Az elsőből kevés adatott neked, míg a másikból eléggé sokat adtak a fentiek. A mérleg pedig a tudás felé billent. Holnap reggel várlak - adta ki a végszót.
Kissé zavart fejjel álltam fel a helyemről, s megindultam az ajtó felé. Még mielőtt lenyomhattam volna a kilincset, hátrafordultam, s a főnökömre pillantottam, aki engem nézett.
 - Köszönöm, Mr. Horan. Remélem nem fogok csalódást okozni sem önnek, sem a csapatnak.
 - Így legyen, Dakota - mosolygott rám biztatóan. - Ó, és, mint már mondtam, szólíts Niall-nek.

____________
Ismét, helló!
Nos... az a probléma, hogy nem tudok a kommentekre válaszolni. Valószínüleg kapott a gépem valami cuki kis vírust, ami nem engedi, hogy megnyissam a blogspotos blogokat :c
De, mindenkinek köszönöm a szép szavakat, a segítést, és azt, hogy vagytok nekem.
A csoportba még midig lehet csatlakozni, senki sem harap ^^