Hetedik Fejezet

Hetedik fejezet

Reggel korábban keltem a megszokottnál, ugyanis a ruhámat még ki kellett vasalnom. Az arcomon ott voltak a tegnap esti fennmaradás nyomai, a szemhéjaim ólomnehezek voltak. Soha, de tényleg soha többet nem fogok virrasztani csak azért, mert a húgomnál akkor van reggel, amikor nálam hajnali egy. Igaz egy évben csak egyszer van születésnapja, de ez akkor sem kifogás arra, hogy fennmaradjak.

A lábaimat magam után vonszolva vettem uralmam alá a konyhámat, s azonnal a konyhaszekrényre támaszkodtam. Ma még egy esküvőt is végig kell főzzek, sok kávéra lesz szükségem. Sosem voltam az a kimondott koffein-függő, sőt, inkább kipihentem magam rendesen, minthogy megigyak egy csésze kávét vagy egy doboz kólát, de most minden egyes energiát adó dologra szükségem volt. Ez alól pedig a kávé sem volt kivétel.

A telefonom háromnegyed hetet mutatott, így, miután befejeztem a rántottám elfogyasztását, visszamentem a szobámba, s hozzáláttam az ingem kivasalásához. Kivételes alkalom volt a mai nap, így a viseletet is megszabták: sötét, lehetőleg farmer nadrág, valamint fehér ing. Igaz, nem olyan komplikált, mégis korábban keltem miatta.

Miután átöltöztem, felcsatoltam a hajam, megragadtam a táskám, s megindultam a munkahelyem felé. Ilyenkor, amikor nagy a forgalom, elgondolkodok azon, hogy jó lenne venni egy autót. Még a végzős éveimben végigvittem a tanfolyamot és megkaptam a könyvem, ami persze érvényes jó pár évig, tehát azzal nem lenne gond. A környező utcákat is ismerem nagyjából, így az eltévedéssel sem kéne bajlódnom.

Mégis nem vagyok hajlandó arra, hogy megvegyek egy autót. Valahogy nem az én stílusom. Ezért is inkább halogatom. Ha nagyon nagy szükségem lesz rá, akkor talán majd veszek egyet.

Ilyesfajta gondolatokkal indulok neki a sétának. A fő utak, de még a mellékutak is rettenetesen forgalmasak voltak, pedig még csak fél nyolc körül járhatott az idő.

Amint beértem a Red-be, óriási kavarodás fogadott. A pincérek és a takarítók is össze-vissza rohantak az asztalok között, s díszítették a bútorokat. Az uralkodó szín a narancs volt, amely tökéletesen passzolt a fal színével.

 - Dakota! - hallottam meg Winnie magasan csengő hangját.

Egész testemmel felé fordultam, s mosolyogva integettem neki.

 - Öltözz át, és gyere! Annyi munkánk van még! - hadarta le gyorsan, majd visszament a saját fenségterületére, azaz a konyhába.

Miután a táskámat betettem a szekrénybe, magamra kaptam a kötőt, s Winnie után mentem. A konyhában is hasonló volt a helyzet, mint az étkezőrészlegben. Paulo és Martin észvesztve szaladtak az egyik pulttól a másikhoz, miközben a kezükben egy tál volt, benne a süteményhez szükséges masszával, Martin esetében pedig krémmel.

 - Ott a menü a sütő mellett. Melyiket vállalod be? Amelyik mellett ott a pipa, már elkeltek - vázolta fel a tényeket Winnie, majd tovább folytatta a zöldségek felvágását.

A sütő mellé léptem, s leolvastam a listán szereplő ételeket. A legtöbbjük mellett már ott volt a kis pipa, de még mindig akadt olyan, amit még nem vállalt be senki. A görög gyümölcslevest és a juhtúróval töltött rántott gombát kipipáltam, majd hozzáláttam a munkához.

Mivel a levesnek kellett több idő a lehűléshez, annak kezdtem neki hamarább. Legelsőnek előkészítettem a szükséges alapanyagokat, majd felszeleteltem a gyümölcsöket. Miután elkészítettem a narancslé és a tejszín keverékét, hozzáadtam a feldarabolt gyümölcsdarabokat, s összekevertem őket. Az óriási tálat, amelyben a leves volt, betettem a hűtőbe hűlni.

Csupán csak ezután láttam hozzá a gombának, amit elsőnek megfőztem. Miközben a gomba a tűzhelyen volt, elkészítettem a tölteléket is. Egy tányérba prézlit öntöttem, egy kis tálkába pedig a tojást kavartam fel habosra.

Észre sem vettem, hogy mennyire eltelt az idő. Csak dolgoztam, s figyelmen kívül hagytam a körülöttem lévő világot.

Csupán akkor kaptam fel a fejem, amikor meghallottam főnököm ismerősen csengő hangját.

 - A vendégek három körül érkeznek. Addigra meglesztek?

Hangjából érződött az, hogy mindezt csak formaság miatt kérdezte. Szerintem tudta, hogy addigra mindennel megleszünk.

 - Igen, Főnök! - feleltük egyszerre.

Niall elismerően hümmögött, majd végigjárta a konyhát. Mindenkit megnézett, felmérte, hogy ki hogyan áll.

Megremegett a kezem, ahogy hallottam a közeledő lépteket. Ki akartam zárni a fejemből. Nem akartam észrevenni, hogy a hátam mögött áll, mert tudtam, hogy akkor olyat tennék, amit más esetben soha. Niall jelenlétében másképp viselkedem, ezt pedig semmivel sem tudom magyarázni. Addig, ameddig meg nem tudom a viselkedésem okát, nem akarok vele beszélni. Viszont ez elkerülhetetlen, mivel a főnököm. 

 - Mi készül? - kérdezte a szokásosat.

 - Juhtúróval töltött rántott gomba. Ugyan nem volt kiírva, de maradt meg még zöldség. Köretnek megfelelne, nem? - kérdeztem félve.

 - Dakota - kezdte kimérten, miközben nekidőlt a konyhapultnak. Mélykék tekintetét az enyémbe fúrta. Teljesen megbabonázott. - Mi van az étlapra felírva?

 - Juhtúróval töltött rántott gomba - ismételtem meg magam. Nem értettem, hogy mire megy ki a játék. Nem is sejtettem, hogy mi lesz ezután.

 - Párolt zöldséget látsz mellette? Vagy bárhol az étlapon? - hangja dühössé vált.

 - N... nincs - sütöttem le a szemem.

 - Most nagyon figyelj rám, többször nem mondom el - hajolt hozzám közelebb.

Közel volt, talán túlságosan is közel. Forró lehelete égette arcomat. Miért történik ez velem?

 - Az étlapot én szerkesztettem, tehát csak azt csinálod meg, ami rá van írva. Sem többet, sem kevesebbet. És, nem, nincs olyan opció, hogy magadtól teszel vagy veszel el a menüből, rendben? Tudtommal még én vagyok a főnök és te az alkalmazott, tehát viselkedj alkalmazottként - vágta oda hozzám könyörtelenül. - És, még valami: három lövésed volt; az elsőt elrontottad. Arra vigyázz, hogy a másik kettőt ne használd el, mert ha mégis megtennéd, te azonnal repülsz. Remélem, világos voltam - fejezte be.

 - I... igen, Uram - tettem hozzá.

Az arcán átfutott valami... Talán döbbenet? Nem tudom, mindenesetre a szemeiben felfedeztem egy apró, alig észrevehető csillogást.

 - Rendben van - nyugtázta, majd elment mellőlem.

A pokolba!

Talán ezt a tegnapi miatt kaptam. Hisz az esetlenségem miatt majdnem olyat tettünk, amit nagyon nem lenne szabad. És most itt volt ez a kijelentése is. Egy ideig még azt bizonygatta nekem, hogy olyan kapcsolatot akar az alkalmazottaival, amelyben nem feltűnő, hogy ő magasabb ranggal jelentkezik. Ugyan nem mondta ki hangosan, de a bizonygatásaiból arra következtettem, hogy ő nem érzi magát rangosabbnak, mint amilyen valójában. Ugyanolyan szakácsnak képzeli magát, mint mi, csak neki van egy kis plusz: a hatalom. Mi pedig az uralma alá tartozunk.

Mindenesetre van egy pár dolog, amit az eszembe kéne véssek: az első és a legfontosabb az az, hogy nem szabad visszabeszélnem. Bármennyire is nekem van igazam, akkor is az ő szava a szent, az enyém pedig semmit sem ér. A második az, hogy én itt egy senki vagyok. Egy senki, aki csak az étel elkészítését és feltálalását biztosítja. Nincs hatalmam, a rangom is csak középszintű, ha megszólalok, akkor azt senki sem veszi észre. A harmadik az, hogy hallgatnom kellett volna az anyámra és az egyetemi tanáraimra: a főnökkel nem szabad olyan kapcsolatot létrehoznunk, amely félreérthető. A főnök egy tiltott ember, megérinteni pedig nem lehet, mert attól bajba kerülünk.

Ígyhát a következőre jutottam: a magázást újra felveszem. Mr. Horan tisztán és érthetően kijelentette, hogy ő itt a főnök. A főnök pedig megérdemli a tiszteletet.

Ó, és a legfontosabb dolog, amit meg kéne még jegyezzek: két hiba, és elvesztem az állásom.

Hatodik fejezet

Hatodik fejezet

  Egy hét telt el Niall érkezése óta, azóta pedig minden visszaállt a régi kerékvágásba. Niall elmagyarázta, hogy havonta tartanak egy különleges napot, ami annyit jelent, hogy egész nap olyan rendezvényre kerül sor az étteremben, mint például születésnapi zsúr, esetleg esküvő, vagy bármiféle összejövetel. Ebben a hónapban pedig egy esküvő lesz a különleges napon, ami épp péntekre esik. A főnök találkozott az ifjú párral, akik már a tudtára adták, hogy milyen ételt is szeretnének a nagy napon és, hogy milyen legyen a díszítés az étteremben. Niall  már hétfőn beszerezte a szükséges dolgokat a díszítéshez, így már csak annyi volt hátra, hogy ma - azaz csütörtökön - beszerezze az ételhez és a süteményekhez szükséges hozzávalókat.

  És ha már Niall-nál tartunk... a könyvet, amit adott, elolvastam. Kétszer is. Tarryn Fisher Kihasznált alkalma egy nagyszerű könyv. Ugyan néha belegabalyodtam, sőt, volt olyan részlet, amit többször is el kellett olvasnom, hogy megértsem. De még mindig nem értem azt, hogy mit akart ezzel üzenni. Mert hogy üzenni akart mindezzel, az biztos. Csak még arra kell rájönnöm, hogy mit. Ez pedig elég nehéz, hiszen kerül. Látványosan elkerül, ha az étteremben van, sőt, ha mond nekem valamikkor sosem néz a szemembe. Mindeddig a szemembe nézett, ezzel bizonygatva azt, hogy ő a főnök. De most... most nem teszi el. Feszeng, ha véletlenül hozzám kell szólnia, átnéz rajtam, ha a csapatban vagyok. És ez azért fáj egy kicsit. Nem mintha régebben puszi pajtások lettünk volna, de azért mégsem kéne épp így viselkednie velem. Az okra pedig - valószínűleg -  csak akkor fogok rájönni, ha végre megértem a könyvet. De addig, ameddig nem mondd semmit, addig rohadt nehéz lesz. 

  És most ismét itt őrlődök magamban, és persze, hogy ismét csak a főnökömön. Egy ideje már folyamatosan rá gondolok, és arra a flancos könyvre. Szinte csak róla szól az összes gondolatom. 

 - Dakota - hallottam meg Winnie kedves hangját. 

  Leraktam a kezemben lévő kést a lapítóra, s a hang irányába fordultam. Az említett Niall irodája előtt állt, s mosolyogva intette, hogy menjek oda. Egy konyharuhában megtöröltem a paradicsomos kezem, s lassú, határozott léptekkel a nő mellé mentem.

 - Ma te mész el Niall-el a piacra. Készülődj.

 Kijelentése váratlanul ért, egy pillanatig pedig mozdulni sem tudtam. Én...? Miért is én? Eddig mindig megrendelte az ételhez a hozzávalókat. Akkor most miért is kell piacra mennünk?

 Egy fura arckifejezéssel mentem be az öltözőbe, a kötényemet a fogasra akasztottam, a táskámat pedig a vállamra kaptam. Átvándoroltam a szomszédos helyiség elé, megálltam a barnára mázolt ajtó előtt, s kopogtam rajta. Főnököm vidáman csengő hangja jelezte, hogy bemehetek. 

 - Kész vagy? - kérdezte, s egy pillanat erejéig elvette a fülétől a telefont. 

 Aprót bólintottam, hogy ne zavarjam a beszélgetését. Megálltam a nemrég becsukott ajtó előtt, s vártam. A telefon beszélgetést hamar lebonyolította, így mosolyogva biccentett, hogy indulhatunk. 

 A piac nem volt messze, nagyjából két utcányit kellett nagy csendben legyalogolnunk, és máris ott voltunk. Legelsőnek a zöldségest rohamoztuk meg, ahonnan kiválogattuk a legszebb paradicsomokat. ezután pedig a paprika jött. Annál a bódénál, ahonnan a paradicsomot vettük, a paprikák eléggé fonnyadtak voltak, így elkezdtünk tovább vándorolni. 

 - Ott - biccentettem a bal oldalamon lévő bódéra. - Ott eléggé szépek. 

 - Nem megbízható az elárusítója - mordult fel kissé furcsán. - A múltkor is tőle vettük az alapanyagot, és amire elvittük a Red-be, összefonnyadt. 

 - Oh, értem - motyogtam magam elé meredve.

 Ezután nem szólaltam meg. Ezen a piacon még nem jártam, ugyanis a lakásomhoz egy másik piac van közelebb. Nem akartam hülyeségeket mondani. Hisz mégiscsak ő a tapasztaltabb, és ő tudja, hogy itt hol találja a legmegfelelőbb alapanyagokat. 

 - Menjünk ide be - biccentett az egyik raktár felé. 

A kezemben két óriási szatyor volt, amelynek a súlya meghaladta a tizenöt kilót. A kezeim kezdtek elgémberedni, a vállam sajgott, a lábam sem bírta már soká. De nem mondtam neki nemet. Nem is mernék neki nemet mondani. Így hát, bementünk a raktárba.
A helyiség tele volt ládákkal, amelyekben különféle zöldségek és gyümölcsök voltak. Munkás emberek járták körbe ezeket a ládákat, cipelték egyik helyről a másikra. Niall az egyik zacskót a vállára dobta, s az egyik kezemből pedig kivette a másikat. Hálálkodó pillantást vetettem rá, s megeresztettem egy mosolyt. A bal karom már amúgy is kezdte felmondani a szolgálatot, így amikor a felesleges hét kiló elhagyta a kezemet, fellélegeztem.
Ebben a fellélegezésben, és abban, hogy az ujjaimat ropogtattam és a karomat kinyújtottam, annyira elbambultam, hogy majdnem elcsapott egy kisebb furgon.
Ekkor minden olyan gyorsan történt. Alig észleltem valamit.
Az egyik pillanatban még az ujjaimat vizslattam, a másikban pedig már egy erős, széles, és... és egy kidolgozott felsőtestnek ütköztem. A lábaim azonnal remegni kezdtek, s ha nem tart meg az illető, akkor biztos, hogy ott, abban a szent helyben, térdre borulok előtte. Azt pedig nehezen tudtam volna kimagyarázni. A szemhéjaim még akkor lehunytam, amikor belecsapódtam az ismeretlenbe, így most remegve pillantottam fel rá.
Elsőnek a mélykék, csillogó szemeket figyeltem meg. Az első két másodpercben csak és kizárólag azt láttam. Egy apró, alig észrevehető sötétebb folt volt a jobb szemében, ami miatt rejtelmessé vált az egész tekintete.
Ezután néhány szőke tincset véltem felfedezni, amelyek a homlokára hulltak. Néhány tincs sötétebb volt, bár volt olyan is, amelyek tejfehérek voltak.
Csupán ezután tisztult ki a kép. Megpillantottam azokat a csodás, csókolnivaló ajkakat, amelyeken egy láthatatlan X lebegett. Az arcvonalak is kirajzolódtak, így már tökéletes rálátásom volt a... a... nos, a főnökömre. 
Zavartan távolodtam el tőle, ezzel elszakítva testemet az övétől, amire mindez idáig olyan hűségesen tapadt. Mély lélegzetet vettem, majd sűrű elnézéseket motyogva megpróbáltam még jobban eltávolodni tőle. Ám az eltávolodást meggátolta a keze, amely szorosan tapadt a derekamra. Óriási tenyere forró volt, égette hideg bőrömet.
 - S... sajnálom - motyogtam még mindig.
Niall arca is megszilárdult. Komoran, kissé kábán figyelte esetlenségemet, s arra várt, hogy lépjek valamit.
De nem tudtam.
Ehelyett inkább ő tett valamit. Hosszú ujját az állam alá helyezte, ezzel kényszerítve arra, hogy azokba a szemekbe nézzek, amelyek néhány másodperccel ezelőtt teljes mértékben elkápráztattak. Ajkaim abban a szent pillanatban szétnyíltak, amint Niall mélyen beszippantotta a levegőt. A pillanat pedig elvarázsolt. Mintha teljesen az uralma alá vont volna. Talán megigézett a szeme.
Igen, igen, ez már biztos. Azok a mélykék szemek a bűnösök.
A feje pedig közeledett. Nem gyorsan, hevesen, hanem egyszerűen, alig láthatóan közeledett az enyémhez. Ajkai lassan szétváltak, ezzel engem az őrületbe kergettek.
Hatással volt rám, ez a hatás pedig túlságosan is nagy volt. Szinte elviselhetetlen.
Azt a majdnem-csókot, amelyre a testem minden egyes porcikája vágyott, megzavarta az, hogy egy túlsúlyos, munkaruhában szenvedő pasas nekiment Niall-nek. Az előttem álló srác pedig lehunyta a szemeit, mély lélegzetet vett, s visszaegyenesedett az eredeti helyére. Kezét, ami mindez idáig melegítette a hátamat, most lehullt onnan.
 - Menjünk - szólalt meg kissé hűvösen.
Kikerült, majd megindult egy furgon felé.
Megráztam a fejem, s követtem őt. A furgon hátsó részére pakoltuk a megvett dolgokat, sőt, néhány munkás ember még hozott néhány láda zöldséget. Miután mindent felpakoltak, Niall odaadott nekik egy borítékot, amelyben, feltételezhetően, pénz volt. Mindez után biccentett egyet, jelezve, hogy üljek be az autóba.
 - Merre laksz? - kérdezte, miután begyújtotta a motort.
Ez az első olyan mondata, amelybe belecsempészett egy kis érzelmet: hangjában kíváncsiságot véltem felfedezni. Ledaráltam neki a címet, majd meghúzódtam a saját ülésemben. Az arcomon a szégyen vastag, jól látható, vérvörös leple éktelenkedett, amely egyáltalán nem akarta elhagyni eredetileg hófehér arcomat. Nincs mit ezen tagadnom, szégyelltem magamat. Majdnem megcsókoltam a főnökömet. És ha az a pali nem ment volna neki, akkor meg is tettem volna. Vagy ő tette volna meg? Nem tudom. Minden esetre megtörtént volna... De mégsem történt. Emiatt pedig hálát adok az égnek is.
Túlságosan is hamar a lakásomhoz értünk. Elmotyogtam a főnökömnek egy köszönöm-félét, majd gyorsan kiszálltam az autóból. Még mielőtt mondhatott volna bármit is a nemrég történtekről, vagy a holnapi napról, rácsaptam az ajtót. Elég volt. Mára túl sok Niall Horan-t kaptam. Szépen szólva túladagoltam magam belőle. És, köszönöm szépen, de elég volt.
Gyorsan, szinte szaladva felmentem a saját emeletemre, bezárkóztam a lakásomba, s elterültem az ágyamon. Észre sem vettem, hogy mennyire elszaladt az idő; már nyolc óra volt. A hasam őrjöngő vadállatként kordult fel, ezzel jelezve, hogy már rég töltöttem őt tele. De valahogy nem tudtam megmozdulni. Túlságosan is hozzápréselődtem az ágyhoz, és már nem volt energiám arra, hogy felálljak innen.
Úgy, ahogy voltam, ruhástól, táskástól, mindenestől, belefúrtam a fejem a párnába, s hagytam, hogy az őrült gondolataim elárasszák a fejem.
Őrült gondolatok a megfejthetetlen könyvvel.
Őrült gondolatok a munkámmal kapcsolatban.
És őrült gondolatok a helyes főnökömről. 

Ötödik fejezet

Egy hónap telt el a nulladik napom óta, és büszkén kijelenthetem, hogy teljes mértékben beilleszkedtem. Mr. Horan az első napomon utazott el, s a napokban kell megérkeznie. Az egyik éttermével akadt egy kis probléma, emiatt pedig sürgősen oda kellett utaznia, így minden felelősség és az irányítás Winnie-re hárult.

A második héten visszatért Astrid, akinek, mint kiderült, szeptemberben lesz az esküvője, ami miatt egy kicsit bepánikolt, és lebetegedett. Mint ahogyan elmondta, a lánykérés meglepte őt, a közeli dátum miatt pedig megijedt. Két hónap alatt azért mégis nehéz lesz egy óriási esküvőt megszervezni, de Josh, a vőlegénye, minél hamarabb szeretné a feleségének tudni. Astrid szerelmetes pillantással mesélt a srácról, aki meghódította a szívét. Hosszú és részletes leírást adott róla, így amikor belépett az étterembe, rögtön tudtam, hogy ő lesz az. Azóta többször is járt itt, szinte minden este Astrid után jött, hogy ő maga vigye haza.

 - Jó reggelt, Winnie - integettem az említettnek, aki épp a kötényével bajlódott.

 - Jó reggelt, Dakota - mosolyodott rám.

 - Segítek - dobtam le a táskám az egyik székre, mikor láttam, hogy Winnie még mindig a kötény megkötésével próbálkozott.

Winnie hátához léptem, s megpróbáltam összekötni a két anyagrészt, ami túlságosan is rövid volt ahhoz, hogy normálisan beérje Winnie karcsú derekát.

 - Winnie, ez a tiéd? - kérdeztem összevont szemöldökkel.

 - Igen, de ez már ősrégi. A munkakötőmet tegnap hazavittem, hogy kimossam, de hát nem elégettem a vasalóval? - látványosan megforgatta a szemeit, s elfintorogott. - A többi kötőm pedig használhatatlan, mivel kopottak. Így maradt ez, amit már évekkel ezelőtt ki kellett volna dobnom.

 - Kellett volna szólj - mosolyodtam rá. - Otthon rengeteg kötőm van, amit anya használ akkor, amikor eljön hozzám. Azok biztos jók rád.

 - Ugyan, drágám, nem kell. Holnapra kerítek magamnak valamit. Biztos van itt néhány felesleges kötény, Niall pedig biztos megengedi - rántotta meg a vállát.

Ráhagytam, s magamra kaptam a saját kötőmet. Miután Martin és Paulo is megérkezett, nekikezdtünk a munkának. Átfordítottuk a zárva táblát nyitvára, percekkel később pedig emberek kezdték el belepni az étterem szabad asztalait. A pincérek hamar elhozták a rendeléseket, így neki is láttunk a reggelik elkészítéséhez.

Miután a kinti időjárás a tetőfokán járt, az emberek száma lefelé csökkent. Egyre kevesebben és kevesebben voltak az étteremben, ami annyit jelentett, hogy van egy pár percnyi időnk arra, hogy szusszanjunk egyet. 

Astrid állt meg előttem, s egy mozdulattal a kezembe nyomott egy bögre forró, gőzölgő kávét. - Rád fér.

Mosolyogva elfogadtam tőle az italt, majd kimentünk a hátsó udvarra, ahol nyugodtan tudtunk beszélgetni. 

 - Tudod... félek - jelentette ki hirtelen. A kávémat elhúztam a számtól, s felé pillantottam. - Tudom, tudom, Josh remek ember, és tényleg mindent meg tesz értem... - mély lélegzetet vett, majd lassan, kissé halkan folytatta. - De azért egy kissé felelőtlen is; bár jobban illik rá a szórakozott kifejezés. Nem tudom, hogy vajon komolyan gondolta-e, vagy csak azért kérte meg a kezem, mert én azt szerettem volna. És nem akarom, hogy... - ám a szavába vágtam.

 - ... hogy az oltárnál hagyjon? - hangom megremegett, a szemeimet is lehunytam. 

Fájó pont volt ez. Ó, de még mennyire, hogy fájó pont volt. Türtőztetnem kellett magam, s visszatartottam a sírást. 

 - Igen. Elképzelni sem tudom, hogy ez milyen szar érzés... És ha ez velem is megtörténne... Szerintem abba beledöglenék.

- Tényleg szar érzés - motyogtam fél szájjal.

Szinte biztos voltam benne, hogy nem hallja meg a motyogásom, hisz eléggé halkan mondtam. Mégis meghallotta.

 - Ezt hogy érted?

 - Mit hogy értek? - kérdeztem, ajkamra pedig egy édes mosolyt varázsoltam.

 - Azt, hogy szar érzés. Honnan... - ekkor eltorzult az arca. A szeme összeszűkült, ajka pedig felvette a jellegzetes o alakot. - Na ne! Téged... Téged otthagytak az oltárnál! Igaz? 

Elfordítottam a fejem, s lehunytam a szemem. A hangjában érezhető volt a sajnálat és a részvét-nyilvánítás. 

 - Igaz - nyögtem ki néhány perc habozás után. 

Bevallani könnyű volt. Egy egyszerű szót kellett kiejtenem. Na de a következő kérdések lesznek borzalmasak. Mindig, de tényleg mindig ugyanazok. És ez már unalmas.

  - Sajnálom - simogatta meg a kezemet.

Kedves gesztus volt tőle. Szinte már elhittem azt, hogy azért mondja, mert kedvel. Pedig nem így volt. Tudom, tudom, hogy sajnál. 

  - Tudom - mosolyogtam rá kissé kínosan. 

  - Ha meglátom azt a szemétládát, laposra verem a seggét. Ezt megígérem neked, rendben? - kérdezte elfojtott nevetéssel. 

  - Majd eszedbe juttatom - bólintottam, majd megittam az utolsó korty kávémat is. - Menjünk.

Ezzel a lendülettel visszamentünk a pult mögé. Hamarosan Martin is mellénk szegődött, s elkezdte magyarázni azt, hogy a reggeli dugóban majdnem balesetet szenvedett, ugyanis az előtte lévő autós hirtelen lefékezett, így neki is azt kellett tennie. Alig volt tíz centi az ő kocsija és az előtte lévő...

  - Megjöttem! - hallottuk meg főnökünk rekedtes, férfias hangját. 

Martin szinte azonnal elhallgatott, s mosolyogva pillantott az éppen érkező szőkeségre. Mr. Horan biccentett, majd, még mielőtt eltűnhetett volna az irodája homályában, visszafordult. - Tudjátok a sorrendet.

Zavart képet vágva pillantottam hol Winnie-re, hol Martinra, választ viszont Paulo-tól kaptam.

  - Mivel hogy ez volt az első étterme, minket "jobban szeret", vagy valami hasonló - rántotta meg a vállát hanyagul, majd folytatta. - Általában minket visz versenyekre, ha interjút készítenek vele, akkor a mi összeszokott csapatunkról áradozik. Ha elutazik valahova, akkor mindig hoz mindenkinek néhány apróságot. 

Így már minden világossá vált. Eleinte furcsálltam is, hogy miért csak a Red-et említi az újságokban, hisz ott van még az Édesház, amiről ugyancsak sok jót lehetne mondani, hisz az is híres - talán még híresebb is, mint a Red. 

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy a pincérek közül már mindenki volt az irodában, sőt, Winnie, Astrid és Martin is. Mindenki kezében volt egy apróság - egy bögre, vagy valami ehhez hasonló; Violet kezében pedig egy könyvet is láttam. Hamarosan Paulo is elhagyta az irodát, így rajtam, a legújabb tagon volt a sor, hogy bemenjek a főnökhöz. Terveztem, hogy bekopogok, de tudja, hogy én fogok bemenni, így nem tartottam mindezt jelentősnek. Lassan nyomtam le a kilincset, majd beléptem az irodába. 

Mr. Horan az asztalának volt dőlve, karját pedig karba fonta, s úgy figyelt engem. Mély levegőt vettem, becsuktam magam mögött az ajtót, s két lépést tettem előre - csupán egy méter választott el minket. 

  - Fogalmam sem volt, hogy mit kéne hozzak neked - kezdett bele, ám még mindig nem mozdult meg. - A nulladik napodon még jelen voltam, de utána leléptem, így nem igazán sikerült kiismernem téged. Martin-ék kérdezősködtek, bár nem igazán meséltél magadról semmit. Így úgy döntöttem, hogy egy olyan ajándékot adok neked, ami eléggé személyre szabott... Úgy értem, egy olyan dolgot fogsz most kapni tőlem, amire ha ránézel, egyből én jutok az eszedbe - egy sejtelmes vigyor terült el arcán, majd hátat fordított, s elővette az ajándékot. Egy közepes méretű téglalap alakú valami pihent a kezében, amely gondosan be volt csomagolva kékes-sárgás csomagolópapírral. - Ígérd meg, hogy csak akkor bontod ki, amikor már otthon leszel. Rendben? 

  - Rendben, Mr. Horan - bólintottam, s az ajándékom után nyúltam. 

Már a kezemben fogtam, de mégsem tudtam elvenni. Mr. Horan nem engedte el az ajándékot. Ujjai még mindig szorosan tapadtak az ártatlan csomagolópapírra.

  - Minden vágyam az, hogy egy fura és élvezhető módon emlékeztesselek arra, hogy mire kértelek meg már kétszer azóta, amióta nálam dolgozol. Inkább még egyszer, és, remélem, hogy utoljára elmondom, hogy tegezz. Mindenki ezt teszi, nem értem, hogy te miért nem teszed ezt - morgott az orra alatt, majd elengedte az ajándékot. 

  - Mr. Horan, én nem értem azt, hogy maga miért teszi ezt.

Dakota, hogy egyszer fognád már be azt a nagy, nagy szádat.

Kijelentésemre felkapta eddig lehajtott fejét, majd a szemembe nézett. Nem szólt, így folytattam.

 - Mint már maga is elmondta, ön a főnököm. Annyi tiszteletet csak meg érdemel, hogy magázzam, hisz mégiscsak maga az idősebb, és a rangja is sokkal, de sokkal nagyobb, mint az enyém.

Fogalmam sincs, hogy honnan jött ennyi magabiztosság, mindenesetre a nyelvem önéletre kelt, és olyan dolgokat is kimondtam, amit már abban a pillanatban megbántam.

 - Dakota - kezdett bele lehunyt szemmel, arcára pedig egy fura mosoly ült ki. -, feltételezzük azt, hogy igazad van. Rendben? - aprót bólintottam, így folytatta. - Mondjuk a munkaköri leírásban mindez nincs leírva, mégis az alkalmazottaknál magától értetődő, hogy magázzák a tőlük magasabb rangban elhelyezkedett embereket. Mindez szép és jó. De, egy: nem sokkal vagyok nálad idősebb; kettő: a főnököd vagyok. Megszeged azt, amit mondok? 

Ekkor csapott fejbe a józan ész óriási tenyere. Mégis mi a fenét csinálok?

  - N... nem - ráztam meg a fejem, ezzel erősítve tétova állításom. 

  - Tehát, akkor: mi a feladatod? - kérdezte kissé hangosabban.

  - T... tegezni ma... téged - feleltem remegő hangon.

  - Remek. Örülök, hogy ezt megbeszéltük - csapta össze a tenyerét.

Hirtelen lépett egyet előre, szinte teljesen összeért a testünk. A fejemet automatikusan lehajtottam, ezzel leplezve az arcomon elterülő sötétvörös pírt. Hüvelykujjával az állam alá nyúlt, ezzel rám erőszakolva azt, hogy mélykék szemeibe nézzek. Csodás szemei voltak. De tényleg. Eddig fogalmam sem volt arról, hogy létezik ilyen. Egy apró, sötétebb foltot vettem észre mindkét szemében. Amikor arra összpontosítottam, akkor magam előtt láttam a tengert - szinte hallottam is, ahogy a hullámok összecsapnak, és a sirályok hangját is, ahogy az égen elszállnak az ember feje felett. Teljesen lenyugodtam. Pedig csak a szemébe néztem. 

 - Aranyos a pír az arcodon  - jelentette ki egy édes mosoly kíséretében, majd eltávolodott tőlem.
Másodpercek alatt kizökkentem a kábulat adta homályból. Niall az asztal másik végéhez sétált, s leült a bőrszékbe. Alig láthatóan megráztam a fejem, majd hátat fordítottam neki, s az ajtó felé siettem. Még mielőtt vissza nem csuktam volna az ajtót, visszadugtam a fejem, s mosolyogva felé pillantottam.
- Köszönöm szépen az ajándékot, Niall - ezzel becsuktam magam mögött az ajtót.