Megállva a Red előtt azon gondolkodtam, hogy vajon jó helyen járok-e? Itt állok egy világhírű étterem előtt, amelyben leginkább sztárok szoktak ebédelni, avagy romantikus estét eltölteni. Minden ember, akinek neve van ebben a csúf, szerencsétlen világban, az legalább egyszer vacsorázott már itt. Az étterem belseje fantasztikus. Az uralkodó szín a bézs; a falak, az asztalon lévő szalvéták, a függöny, a széken lévő díszek mind-mind ebben a színben pompáztak. A földet szürke márványlap fedte, amely kissé életveszélyesnek bizonyult az én lábam számára. Tulajdonképpen én nagyon szeretek csúszkálni. Főleg akkor, amikor tele van a kezem, és ki sem látok a dolgok közül, amit magammal cipelek. Ilyenkor akkorát taknyolok, hogy a körzetben lévő összes ember sírva fakad a röhögéstől.
Ezért inkább lassan lépkedtem előre. Óvatos, megfontolt lépésekkel haladtam, nem törődve azzal, hogy rajtam kívül még rengetegen voltak az étteremben. Talán emiatt nem figyeltem a szembejövő pincérre, s talán emiatt ömlött a tűzforró leves a fehér ingemre. Igen, ennek nagy a valószínűsége.
A pincér folyamatosan csak a 'sajnálom' szót ismételte, én pedig próbáltam egy olyan arckifejezést az arcomra varázsolni, ami miatt nem néznek teljesen hibbantnak. Úgy tűnik, hogy ez nem igazán jött össze, ugyanis rengeteg ember ajkára egy cuki, ámde gúnyos mosoly telepedett.
- Mr. Rogers, maga már megint... - hallottam meg újdonsült főnököm ingerült hangját, ám amikor megpillantott, a lélegzete is elakadt. - Miss McDowell! Maga meg mi a fészkes fenét csinál itt? Már öt perce a konyhában kéne legyen! - kezdett el velem üvölteni.
- Sajnálom, Mr. Horan, azonnal megyek - mondtam lehajtott fejjel, majd kikerültem a víztócsát, s bementem az ÖLTÖZŐ felirattal ellátott helyiségbe.
Szerencsének mondható az, hogy sosem indulok el egy pótfelső nélkül. Eddig mindig leevés miatt kellett inget cseréljek, úgy tűnik, most új esetet kell feljegyezzek a 'szerencsétlenségek, amelyek velem történnek' nevezetű százlapos füzetembe. Táskám a székre helyeztem, s kivettem belőle a tiszta felsőt, amit aztán kiterítve a szék karfájára helyeztem. Fentről lefelé haladva kezdtem kigombolni hófehérből átlátszóvá vált ingem. A nedves anyag rátapadt napbarnított bőrömre, ami miatt nehezen tudtam levenni magamról az inget.
Ajtónyílásra lettem figyelmes, ami miatt egyből magam elé kaptam a tiszta felsőm, ezzel eltakarva keblemet. Az ajtóban a jóképű főnököm állt, kezében egy törölközővel. Arca kissé eltorzult a meglepettségtől, ám tekintete nem fagyott le, mivel szemmel látható volt az, ahogy végigmér. Tekintete perzselően hatott bőrömre, aminek meg is lett a nyoma, ugyanis teljesen elvörösödtem. Mélykék szemébe néztem, s vártam, hogy megszólaljon. Lassan lépkedett felém, ám megállt tőlem nagyjából egy méterre, s a kezembe nyomta a törölközőt.
- Törölközzön meg, majd jöjjön ki. Óriási csúszásban vagyunk, hála a maga magánakciójának! Miután átöltözött, vegye fel a szekrényben lévő kötényét, menjen a konyhába, s keresse meg Winnie-t; ő a konyhaséf, tőle kérjen utasításokat. A mai napja este nyolckor zárul, utána pedig az irodámba várom. Megértette? - hadarta le mindezt nagyjából egy szuszra.
- Megértettem, Mr. Horan - bólintottam, ezzel erősítve állításom.
- Remélem nem szándékozik többet hátráltatni a személyzetet - még egy szúró pillantást vetett rám, majd sarkon fordult, s távozott.
Mély levegőt vettem, majd lassan, kissé félve kifújtam azt. A törölközővel megtöröltem a nedvesen maradt testrészeimet, majd magamra kaptam a tiszta ingemet. Vörös tincseimet egy feszes kontyba fogtam a fejem tetejére, majd egy kendővel leszorítottam azt. A szekrényhez léptem, s kinyitottam az egyik ajtaját. Rengeteg kötény volt a fogason, ezért kutakodni kezdtem a névvel ellátott darabok között. Amikor a kezembe akadt a sajátom, azonnal a derekamra kötöttem azt, majd kimentem a konyhába.
Nagy volt nyüzsgés, pedig már rég lejárt a reggeli időszak. Szétnéztem az emberek között, tekintetem pedig megakadt egy negyvenes évei körül járható vörös hajú nőn. Mély levegőt vettem, majd felé kezdtem el lépkedni. Ügyeltem arra, hogy semmit se verjek le a helyéről, hogy semmihez ne nyúljak hozzá, mert még kárt okoznék magamban, a berendezésben, vagy rosszabb esetben az emberekben.
- Te biztos Dakota vagy - állapítja meg az előbb említett nő, így az a megállapításom, miszerint ő Winnie, igaznak bizonyult. - A magát szexinek tituláló, ám egy mérhetetlenül nagy seggfejt Martin Jost-nak hívják... - kezdte el sorolni a neveket, ám az említett személy közbevágott.
- Hallottam, Winnie - mordult fel a srác, ám hangjából ítélve mosolygott.
A fiú felé kaptam a fejem, tekintetem pedig megállapodott Marin-on. Tény, ami tény, tényleg jóképű férfi volt. Szőkés haja rendezetlenül állt feje búbján, éjfekete szeme pedig csillogott, ahogy felemelve a fejét ránk sandított. Szabad kezével integetett, ezt pedig egy biccentéssel fűszerezte meg.
- Ne is higgy ennek a banyának! Csak a rosszat mondja rólam.
Kijelentésén mosolyognom kellet és Winnie arcára is egy apró, alig észrevehető mosoly jelent meg. Ezután tovább fordította a fejét, tekintete pedig megállapodott egy fiatal, nálamnál öt-hat évvel idősebb fiún.
- Paulo Parson. Anyja olasz, apja ámerikái - az utóbbi szót kissé gúnyosan ejtette ki, egy kisebb fintorral megspékelve. - Niall egyik osztálytársa volt az egyetemen, ezért van itt alkalmazva. Kissé pajzán a srác, nagy nőcsábász hírében áll. Remélem, téged azért kikerül - forgatta szemét Winnie.
- Winnie, ki ez a bellezza (szépség)? - kérdezte a fiú, tekintetét pedig rám vezette.
- Megmondtam - motyogta nekem Winnie, s megforgatta szemét. - Új munkatárs, szóval el a kezekkel! - mondta utóbbi mondatát Paulo-nak, aki csak egy fájdalmas arckifejezéssel jutalmazta őt.
- Astrid Crow is erősíti a csapatunkat, de ő betegszabadságon van. Jövőhéten majd vele is megismerkedsz - magyarázta, majd Martin felé biccentett. - Menj segíts a salátáknál. Nagyjából fél óránk van elkészíteni száz tálikóval, de ez a szerencsétlen még a felénél sem tart.
Elmotyogtam egy rendbent, majd Martin mellé sétáltam. A fiú elém nyomott egy lapítót és egy nagyobb élű kést. - Paradicsomot a túlsó asztalon találsz. Menj oda, és vágd fel kockákra. Vigyázz a kezedre, ezek a kések borotvaélesek - utolsó mondatánál egy apró mosoly kúszott ajkára.
Lapítómat a pultra helyeztem, majd a paradicsomos tálat közelebb húztam magamhoz. Egy újabb tálat kerítettem magamnak, majd elkezdtem szeletelni a zöldséget. Elsőnek lassan mozgattam a kést, majd fokozatosan gyorsítottam a tempón, ügyelve arra, hogy el ne vágjam az ujjam - vagy más testrészem -. és, hogy ki ne csússzon a kezemből az adott paradicsomszelet.
Miután megvoltam a szeleteléssel, a felvágott darabokkal átmentem Martin részlegébe, és az ő táljai mellé helyeztem az enyémet. - Mi jön ezután?
- Paprika. Ugyanígy, ugyanekkorára. Rendben? - bólintással feleltem kérésére, majd visszamentem a helyemre, s nekikezdtem a a paprika felszeletelésének.
A salátával hamar megvoltunk. Martin porciózta ki a felvágott zöldségeket, én pedig figyeltem minden egyes mozdulatát. Fantasztikusan bánik az étellel; mintha mindig is ezzel foglalkozott volna. Keze közé tökéletesen beleillettek a zöldségdarabok, s úgy osztotta szét az adagokat, mintha mindez teljesen természetes dolog lenne.
- Mit nézel? - kérdezte hirtelen.
Megráztam a fejem, s egy apró mosolyra húztam ajkam.
- Olyan természetesen csinálod ezt az egészet. Ezt pedig irigylem benned.
- Kösz - ajkát ő is egy mosolyra húzta, majd tovább folytatta az adagok elosztását.
- Mióta dolgozol itt?
- Három éve, nemsokára négy... Kész - sóhajtott fel, majd kiegyenesedett, s csípőre tette a kezét. - Winnie! Kész vagyunk - ordítja el magát a srác, mire Paulo elkezdett röhögni.
- Martin, köszönjük szépen az értesítést. Fizeted az Ear Zoom-om? - kérdezte szemforgatva Winnie, majd mellénk sétált. - Jól van, srácok; ebédszünet! Fél óra múlva mindenkit a konyhába szeretnék látni!
Winnie egy kisebb ütéssel jutalmazta Martin vállát, aki csak elröhögte magát. A fiú arca egy grimaszba váltott, majd megindult az ajtó felé. Winnie mellé léptem, s elvettem mellőle egy konyharuhát, amiben megtöröltem a kezem.
- Itt szemben van egy kis büfé, és valami fantasztikus a péksüteményük. Nagyjából ilyenkorra szokott megsülni az első adag. Ha enni akarsz egy jót, akkor rohanj - Winnie megpaskolta a vállam, majd egy kicsit lökött rajtam.
Egy hálás mosoly kíséretében elmotyogtam egy köszönömöt, majd az öltözőbe vettem az irányt. Levettem magamról a kötényt, s visszahelyeztem a szekrénybe. Megszabadítottam fejem a kendőtől, majd kibontottam a hajam. Vállamra kapva a táskám, elhagytam az éttermet, s átmentem a szemközti büfébe.
Egy kis ablak volt az egyik falban, s egy mosolygós, nagyjából hatvan éves néni mosolygott rám onnan. Fehér ruhát viselt, a fején is egy fehér hajlefogó sapka volt.
- Mit adhatok, kedvesem? - kérdezte nyájas hangon.
- Egy... epres croisantot - mondtam, miután végigpásztáztam a menüt.
- Epres? Pedig kifejezetten barackos lánynak gondoltam magát - hallottam meg a hátam mögül, mire kissé megugrottam.
Lassan fordultam hátra, tekintetem pedig főnököm mélykék szemébe fúrtam.
