Tizenegyedik Fejezet
Másnap reggel tanácstalanul léptem be az étterembe. Egyszer sem pillantottam az iroda felé, s ha valakivel leálltam beszélni, akkor leginkább a földet pásztáztam. Egyszerűen nem bírtam belenézni senkinek a szemébe sem. Késztetést éreztem arra, hogy valakinek elmondjam a tegnap történteket. Mivel a hozzám közel álló személyek száma egyenlő az egyel - s az az egy is az anyám, akinek nem igazán szoktam beszélni a szexuális és a szerelmi életemről -, így senkinek sem tudom elmondani az érzéseimet. Magamba fojtani még eléggé könnyű dolog, ám egy idő után úgy fogom érezni magam, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatok a sok érzelmektől. Ezek az érzelmek pedig olyan ismeretlenek számomra. Ugyan hasonlítanak az Evan iránt érzelmekhez, mégis teljes mértékben különböznek. Intenzívebbek. Szenvedélyesebbek. Ez pedig kezdett megőríteni.
- Dakota - hallottam meg nevemet, ezúttal Winnie szájából. A nő felé pillantok, aki a konyha ajtajában állt. - A főnök hívat. Azonnal menj be hozzá, eléggé ideges - mondta, majd nekiveselkedett a munkájának.
Pontosítani szerettem volna, meg akartam tudni, hogy Niall idegességének a szintje meghaladta már azt a határt, ami miatt olyat tenne velem, ami nagyon is szabály ellenes lenne. Azt is akartam tudni, hogy vajon Winnie mit gondol erről az egészről. El akartam mondani a tegnapi nap minden egyes pillanatát, s ki akartam kérni a véleményét... mindenről. Ám nem lehet. Bármennyire is akarom, nem mondhatom el neki, mert ezzel magamnak is, és Niall-nek is keresztbe tennék, amit hát nagyon nem akarok.
Megtöröltem a kezem az egyik konyharuhába, majd egy mély sóhajtást követően megindultam a cél felé, azaz az irodába.
Azt hiszem, arra, amit kapni fogok, nem lehet igazán felkészülni sem testileg, sem lelkileg. Egész testemben remegtem, teljesen szétvetett az ideg.
Kopogtattam a barnára mázolt ajtón, majd, amikor meghallottam az engedélyt adó szót, beléptem az irodába. Niall az asztalánál ült, de amikor megpillantotta, hogy ki is a legújabb társasága, lecsapta az írószerét, hátratolta a székét, majd felállt.
Igaz, hogy én ott álltam az ajtó előtt, de amikor azt vettem észre, hogy szinte két másodperc alatt átszeli a közöttünk lévő távolságot, még jobban nekinyomódtam az ajtónak.
Egyik kezével megemelte az államat, mélykék szemével pedig szinte felfalt. A másik kezét az oldalam mellé vezette, s elfordította a lyukban lévő kulcsot. Bezárt minket. Azt szeretné, ha senki sem zavarná meg az eszmecserénket. Ez most egy pozitív jel?
- Miért kerülsz? - kérdezte jellegzetes dörmögős hangján, ami miatt a gyomrom azonnal görcsbe rándult.
- Nem... nem kerüllek - ajkaim remegtek, alig bírtam kiejteni ezeket a szavakat.
A szavaknak súlya van. És a hazugságnak is. Most pedig úgy éreztem, mintha több tonna nehezedne rám amiatt, mert a főnököm szemébe hazudtam. Tulajdonképpen ez nem is hazugság volt, hanem egy apró, észrevehetetlen füllentés. Vannak olyan emberek, akiknek ez nem is számítana - de Niall más volt; neki igenis számított.
- Miért hazudsz nekem? - hangjából egyszerre volt érezhető a fenyegetés, a harag és a fájdalom.
- Nem hazudok - feleltem halálosan nyugodtan, pedig egyáltalán nem voltam az. Egy kitörni készülő vulkán voltam, amely bármelyik pillanatban felrobbanhat. - Tényleg nem kerültelek. Egyszerűen csak...
- ... elkerülted a pillantásomat a nap minden egyes percében? - fejezte be mondatomat rezzenéstelen arckifejezéssel.
Lehajtottam a fejemet - egyszerűen képtelen voltam a szemeibe nézni. Egyrészt azért sem, mert képtelen vagyok az emberek szemeibe hazudni, másrészről pedig az ő szemébe pláne nem menne a hazugság. Akkor, amikor mélykék szeme végigsiklik rajtam, a testem teljesen lángra lobban. Ez az érzés pedig felülmúlhatatlan.
- Csókolj meg - jelentette ki hirtelen, mire azonnal felé pillantottam.
Szemei csillogtak, ám az arca még mindig ugyanolyan szilárd és komor volt. A közöttünk lévő levegőben - ami eléggé kevés volt, tekintve, hogy túlságosan is közel volt hozzám - tapintható volt a vágyakozás és a vonzalom. Azt hiszem, vonzódok ehhez a férfihez. Mi több, egyenesen vágyok rá. És, ami a legjobb: valószínű, hogy ő is ugyanúgy érez irántam.
- Nem... nem csókolhatlak meg. A főnököm vagy - suttogtam alig hallhatóan.
- A főnök szavára mindig hallgatni kell, nem igaz? - kérdezi pajkosan, közben pedig végigsimított az állam vonalán.
- De, de igaz - felelem megadóan.
- A főnököd pedig azt akarja, hogy csókold meg őt. De azonnal - lehelte kábultan szinte már az ajkamra.
Közel hajoltam hozzá épp annyira, hogy ajkam már súrolta az övét. Mindvégig a szemembe nézett, közben pedig ő is közeledett felém. Annyira érzéki és vággyal teli volt ez a pillanat, hogy úgy éreztem, menten összeesek.
Pedig még meg sem csókoltam őt. A csók és a beszélgetés közötti pillanat olyan hosszúnak tűnt, mint a matematika órai másodpercek. Kegyetlenül hosszúak. Talán csak azért nem csókolt meg azonnal, mert azt akarta, hogy szenvedjek.
Végül szenvedélyesen falni kezdtük egymás ajkát. Olyan hirtelen jött ez az egész, hogy a lábam azonnal felmondta a szolgálatot. Szerencsére Niall értette a célzást, amikor erősen belé kapaszkodtam, s a fenekembe markolt, felemelt, az asztalra helyezett. Ajkamról a nyakamra tért, erősen megszívott egy bizonyos pontot, ami ugyan eleinte nagyon fájt, de ez a fájdalom egy idő után átment egy intenzív érzéssé, ami csak olaj volt a tűzre. Többet akartam belőle. A testemből szinte üvöltött, hogy még, még, még, és még többet. Ő pedig egyre többet és többet adott nekem, épp úgy, ahogyan akartam.
- Rohadtul kívánlak, Dakota - mormolja nyakamba, közben pedig jó erősen megszívja a bőrömet, ezzel elérve azt, hogy egy halk nyögés hagyja el a számat.
Hirtelen eltávolodik tőlem. Ujjaival végigsimít az arcomon, s az államnál állapodik meg. Mélyen a szemembe néz, s mély levegő vétellel nekikezd:
- Annyi szabályt szegek meg miattad... de nem érdekel. Most az egyszer nem. Eddig mindig a szabályok szerint éltem, s úgy táncoltam, ahogy mások fütyültek nekem - mondja, s egy újabb rövid csókot nyom az ajkamra. - De most én parancsolok. Én diktálom a tempót, és én mondom meg, hogy ki mit kell csináljon. És most csak egy valamit akarok: téged - egy apró mosoly telepedik arcára, majd hümmög egyet, és folytatja. - Végig akarom csókolni tested minden egyes apró szegletét, el akarlak vinni a világ egyik legszebb helyére, ahol megmutathatom az élvezet és a érzékek egyik legfelsőbb csúcsát. Már csak az a kérdés, hogy te szeretnéd-e? Szeretnéd-e, hogy olyat mutassak, amit amúgy nem kéne? Olyan dolgokat akarok neked adni, amelyektől el fog állni a lélegzeted is. Akarod ezt? Mert én kibaszottul, és ha most nemet mondasz, szerintem addig foglak győzködni, ameddig be nem adod a derekad. És ezt a győzködést értsd úgy, ahogyan éppen szeretnéd - harapja el a mondat végét, nekem pedig eláll a lélegzetem.
Akarom-e? Szeretném alávetni magam neki? Tényleg ezt akarom?
Ó, de még mennyire, hogy ezt akarom.
Azt hiszem, arra, amit kapni fogok, nem lehet igazán felkészülni sem testileg, sem lelkileg. Egész testemben remegtem, teljesen szétvetett az ideg.
Kopogtattam a barnára mázolt ajtón, majd, amikor meghallottam az engedélyt adó szót, beléptem az irodába. Niall az asztalánál ült, de amikor megpillantotta, hogy ki is a legújabb társasága, lecsapta az írószerét, hátratolta a székét, majd felállt.
Igaz, hogy én ott álltam az ajtó előtt, de amikor azt vettem észre, hogy szinte két másodperc alatt átszeli a közöttünk lévő távolságot, még jobban nekinyomódtam az ajtónak.
Egyik kezével megemelte az államat, mélykék szemével pedig szinte felfalt. A másik kezét az oldalam mellé vezette, s elfordította a lyukban lévő kulcsot. Bezárt minket. Azt szeretné, ha senki sem zavarná meg az eszmecserénket. Ez most egy pozitív jel?
- Miért kerülsz? - kérdezte jellegzetes dörmögős hangján, ami miatt a gyomrom azonnal görcsbe rándult.
- Nem... nem kerüllek - ajkaim remegtek, alig bírtam kiejteni ezeket a szavakat.
A szavaknak súlya van. És a hazugságnak is. Most pedig úgy éreztem, mintha több tonna nehezedne rám amiatt, mert a főnököm szemébe hazudtam. Tulajdonképpen ez nem is hazugság volt, hanem egy apró, észrevehetetlen füllentés. Vannak olyan emberek, akiknek ez nem is számítana - de Niall más volt; neki igenis számított.
- Miért hazudsz nekem? - hangjából egyszerre volt érezhető a fenyegetés, a harag és a fájdalom.
- Nem hazudok - feleltem halálosan nyugodtan, pedig egyáltalán nem voltam az. Egy kitörni készülő vulkán voltam, amely bármelyik pillanatban felrobbanhat. - Tényleg nem kerültelek. Egyszerűen csak...
- ... elkerülted a pillantásomat a nap minden egyes percében? - fejezte be mondatomat rezzenéstelen arckifejezéssel.
Lehajtottam a fejemet - egyszerűen képtelen voltam a szemeibe nézni. Egyrészt azért sem, mert képtelen vagyok az emberek szemeibe hazudni, másrészről pedig az ő szemébe pláne nem menne a hazugság. Akkor, amikor mélykék szeme végigsiklik rajtam, a testem teljesen lángra lobban. Ez az érzés pedig felülmúlhatatlan.
- Csókolj meg - jelentette ki hirtelen, mire azonnal felé pillantottam.
Szemei csillogtak, ám az arca még mindig ugyanolyan szilárd és komor volt. A közöttünk lévő levegőben - ami eléggé kevés volt, tekintve, hogy túlságosan is közel volt hozzám - tapintható volt a vágyakozás és a vonzalom. Azt hiszem, vonzódok ehhez a férfihez. Mi több, egyenesen vágyok rá. És, ami a legjobb: valószínű, hogy ő is ugyanúgy érez irántam.
- Nem... nem csókolhatlak meg. A főnököm vagy - suttogtam alig hallhatóan.
- A főnök szavára mindig hallgatni kell, nem igaz? - kérdezi pajkosan, közben pedig végigsimított az állam vonalán.
- De, de igaz - felelem megadóan.
- A főnököd pedig azt akarja, hogy csókold meg őt. De azonnal - lehelte kábultan szinte már az ajkamra.
Közel hajoltam hozzá épp annyira, hogy ajkam már súrolta az övét. Mindvégig a szemembe nézett, közben pedig ő is közeledett felém. Annyira érzéki és vággyal teli volt ez a pillanat, hogy úgy éreztem, menten összeesek.
Pedig még meg sem csókoltam őt. A csók és a beszélgetés közötti pillanat olyan hosszúnak tűnt, mint a matematika órai másodpercek. Kegyetlenül hosszúak. Talán csak azért nem csókolt meg azonnal, mert azt akarta, hogy szenvedjek.
Végül szenvedélyesen falni kezdtük egymás ajkát. Olyan hirtelen jött ez az egész, hogy a lábam azonnal felmondta a szolgálatot. Szerencsére Niall értette a célzást, amikor erősen belé kapaszkodtam, s a fenekembe markolt, felemelt, az asztalra helyezett. Ajkamról a nyakamra tért, erősen megszívott egy bizonyos pontot, ami ugyan eleinte nagyon fájt, de ez a fájdalom egy idő után átment egy intenzív érzéssé, ami csak olaj volt a tűzre. Többet akartam belőle. A testemből szinte üvöltött, hogy még, még, még, és még többet. Ő pedig egyre többet és többet adott nekem, épp úgy, ahogyan akartam.
- Rohadtul kívánlak, Dakota - mormolja nyakamba, közben pedig jó erősen megszívja a bőrömet, ezzel elérve azt, hogy egy halk nyögés hagyja el a számat.
Hirtelen eltávolodik tőlem. Ujjaival végigsimít az arcomon, s az államnál állapodik meg. Mélyen a szemembe néz, s mély levegő vétellel nekikezd:
- Annyi szabályt szegek meg miattad... de nem érdekel. Most az egyszer nem. Eddig mindig a szabályok szerint éltem, s úgy táncoltam, ahogy mások fütyültek nekem - mondja, s egy újabb rövid csókot nyom az ajkamra. - De most én parancsolok. Én diktálom a tempót, és én mondom meg, hogy ki mit kell csináljon. És most csak egy valamit akarok: téged - egy apró mosoly telepedik arcára, majd hümmög egyet, és folytatja. - Végig akarom csókolni tested minden egyes apró szegletét, el akarlak vinni a világ egyik legszebb helyére, ahol megmutathatom az élvezet és a érzékek egyik legfelsőbb csúcsát. Már csak az a kérdés, hogy te szeretnéd-e? Szeretnéd-e, hogy olyat mutassak, amit amúgy nem kéne? Olyan dolgokat akarok neked adni, amelyektől el fog állni a lélegzeted is. Akarod ezt? Mert én kibaszottul, és ha most nemet mondasz, szerintem addig foglak győzködni, ameddig be nem adod a derekad. És ezt a győzködést értsd úgy, ahogyan éppen szeretnéd - harapja el a mondat végét, nekem pedig eláll a lélegzetem.
Akarom-e? Szeretném alávetni magam neki? Tényleg ezt akarom?
Ó, de még mennyire, hogy ezt akarom.