Harmadik Fejezet

  Remegő kezembe vettem a simítót, majd lassan végighúztam a félig kész torta szélén. A torta már nagyjából meg volt, ugyanis a két lapot összetettem, közéjük pedig egy adag tejszínhabot tettem, amit épp most simítottam el. A félig elkészült süteményt a hűtőbe tettem, majd visszamentem az asztalomhoz. A becsomagolt marcipánt kibontottam, majd műanyag fóliába csomagoltam, így megóvva azt a kosztol, s egyéb nem odaillő dologtól. Óvatosan ráhelyeztem a nyújtófát, majd lassú, egyenletes mozdulatokat végeztem, ezzel kiegyenesítve a kocka alakú édességet. Eléggé nehezen ment a kinyújtás, ugyanis a marcipán még eléggé kemény volt. Sok erőfeszítés árán sikerült milliméternyi vastagságra nyújtanom, így elégedetten sóhajtottam fel. Rengetegszer dolgoztam már marcipánnal, s általában eléggé könnyen ment a kinyújtása, de most az izgalomtól és a feszültségtől egyáltalán nem tudtam arra összpontosítani, hogy minden tökéletesre sikeredjen.

- Na, sikerült? - kérdezte a semmiből Martin, ami miatt megugrottam.

Dühös, gyilkolni vágyó pillantásokkal jutalmaztam őt, ami miatt felnevetett.

- Csak nem rád hoztam a szívbajt? - cukkolt, s kiöltötte a nyelvét. 

- Hú, de vicces vagy - forgattam szemem. - Szerinted így megfelel? - mutattam a nyújtófával a marcipán felé.

Mellém lépett, leguggolt úgy, hogy a marcipán egy irányban legyen a szemével. Ujjával borostáját masszírozta, majd egyetértően hümmögött. - Megfelel. 

Ezzel felállt a helyéről, majd visszament a saját területére. 

 Elégedett sóhaj hagyta el a számat, majd nekiveselkedtem a munkának. Elsőnek a hűtőhöz léptem, s megnéztem, hogyan is áll a sütemény. Kicsivel jobb állapotban volt, mint néhány perccel ezelőtt, így kivettem az eddigi helyéről, s az asztalra helyeztem. Amúgy sem most fogjuk tálalni, hanem órákkal később, emiatt pedig rengeteg ideje van még arra, hogy jobban összeálljon. 

Leszedtem a marcipánról a műanyag fóliát, majd óvatosan - úgy, hogy egy törés se legyen rajta - ráhelyeztem a tortára. Egy simítóval eltávolítottam a tészta lap és a marcipán közötti levegőt, ezzel egyenessé varázsolva a tetejét. 

Ezután jött a neheze. 

  A késsel levágtam a marcipán azon részét, amelyre nem volt szükségem, ám még így is maradtak kisebb felgyűrődések az alján. Fújtatva kaptam egy zsebkendő után, s letöröltem a homlokom élősködő izzadság cseppeket. 

  Letérdeltem a földre, kezembe vettem egy recés simítót, s hozzáláttam az eldolgozásnak. Bármennyire is megpróbáltam eltüntetni az oda nem illő részeket, nem sikerült. 

Így inkább egy másik lépéshez folyamodtam.

   A megmaradt marcipánt egybegyúrtam, s addig dolgoztam rajta, amíg minden egyes apró darab egybe nem olvadt. Ezután leszakítottam egy nagyobb darabot, s a lapítóra tettem. Pontosan ketté választottam, majd az egyiket pödörni kezdtem. Nagyjából ujjnyi vastagságú lehetett, amikor hozzámértem a tortához, amit még mindig nem ért be, ezért tovább pödörtem mindaddig, ameddig teljesen át nem érte a tortát. Ugyanezt a műveletet elvégeztem a másik darab marcipánnal is, majd egybecsavartam őket és a torta alsó részére tekertem, ezzel eltüntetve a csúnyább részeket. Viszont ismét akadt egy bökkenő: hogy rejtsem el azt a részt, ahol a csavart marcipán két vége összetalálkozik?

- Elakadtál? - Martin ismét bebizonyította azt, hogy egy álruhába bújt szellem. Elnevette magát. - Mi a probléma? 

- Valamivel el kéne tüntetnem ezt a forrasztásnyomot. Ötlet? - reményteli pillantásokat küldtem felé, ezzel jelezve, hogy mennyire tanácstalan vagyok. 

- Nekem van zöld marcipánom, a hűtőben pedig találsz színes maradékokat. Szerintem össze tudsz dobni valamit. Amúgy, eddig tökéletes - biccentett elismeréssel, majd visszasétált a helyére. 

  Megfogadva tanácsát elmentem a hűtőhöz, s megkerestem a maradék marcipánt. Ezután visszaslattyogtam a saját helyemre, kiborítottam a zacskó édességet és szétszedegettem az összeragadt darabkákat. Legtöbbje bézs színű volt, így azokat egy külön csoportba helyeztem, a maradékot pedig visszadobigáltam a zacskóba. Ezután átmentem Martinhoz, s elcsórtam a maradék zöld marcipánból egy keveset. 

  A bézs és a zöld marcipánt is külön összegyúrtam, majd kinyújtottam. Elsőnek a zöldet vettem magam elé, majd egy cikk-cakkos késsel két nagyobb levél alakot vágtam ki. Ezeket félretettem, majd jöhetett a bézs marcipán, amelyekből kisebb szirmokat készítettem. Miután legalább tíz szirom hevert a levelek mellett, nekikezdtem összerakni a virágot.

  Precizitás. Pontosság. Figyelmesség. Mindaz, ami ide szükséges volt, és amiket a remegő kezem elkergetett a közelemből. Óvatosan nyomtam egymásba a szirmok alsó részét, vigyázva arra, hogy egy törés se essen rajtuk. 

És, igen!

Sikeresen összeraktam a virágot! Ha anya itt lenne, akkor biztos megveregetné a vállamat. 

Amint odaillesztettem a tortára a virágot, elégedetten felsóhajtottam. Vigyorogva ugráltam oda Martin-hoz, aki értetlen arckifejezéssel vizslatott.

- Megnyerted a lottót, vagy mi történt? - kérdezte felvont szemöldökkel. 

- Kész a torta - visítottam még mindig kikelve magamból.

A vigyor, ami az arcomra fagyott, teljes mértékben fogyatékossá tett. Martin csak nézett, mint aki nem tudja, hogy mi a bajom, én pedig teljesen önkívületi állapotba kerültem.

Végre egy dolog, amit ma nem rontottam el. Illetve, ebben reménykedek. Martin-al visszamentünk az asztalomhoz; a férfi csak figyelte a tortát, az álla szinte a földet súrolta, a légzése is elakadt. 

Ez most rosszat jelent?  

- Martin, mondj már valamit - nyögtem halkan, kissé összeszorított ajkakkal.

A torkom kiszáradt, Martin-nak pedig esze ágában sem volt kinyögni egy normális szót. 

- Hé... Winnie! Gyere már ide - kiáltott az említett után. 

Winnie motyogva lépkedett felénk, s valószínűleg tervei közt az szerepelt, hogy ismét leteremti Martin-t, mert ordibált, ám amikor megpillantotta a tortát ugyanolyan arckifejezéssel vizslatott hol engem, hol a tortát, mint Martin. 

- Mondjatok már valamit! - toporzékoltam. 

Vajon mindenki megnémult? 

- Ez annyira... - kezdett bele Winnie, de elakadt a szava.

- ... borzalmas? Csúnya? Mert ha igen, akkor megpróbálom újra... - húztam el szám.

- Isten ments! - kiáltott fel Winnie, majd a vállamra tette a kezét. - Ez úgy, ahogy van, tökéletes.

- Édes. Drága. Jó. Istenem -  sóhajtottam fel magamban.

- Kislány, hol tanultál te ilyet? Azt mondta a főnök, hogy csak főzősuliban tanultál... - pillantott rám Martin.

- Anyum cukrász - vontam meg a vállam, s lesütöttem a szemem.

- És ezt te mindeddig eltitkoltad tőlünk, hm? - nézett rám kérdőn Winnie.

- Nem kérdeztétek - suttogtam alig hallhatóan.

- Amikor azt mondtam, hogy mesélj magadról, akkor nagyon is erre gondoltam - vágott vissza Martin.

Oké, oké, igaza van. 

- Jól van, srácok, vissza a munkába! Temérdek dolgunk van még - hessegetett Winnie.

- Oké, Anyu -  öltötte ki nyelvét Martin, majd visszament a helyére. - Dakota, gyere!

Megálltam a fiú mellett, s megfigyeltem minden egyes kézmozdulatát. Muffin. Ez menni fog... azt hiszem. A kezem ismét átvette a kocsonya szerepét, ami a mai napon nem most fordul elő először.

- Csak díszíteni kell őket, rendben? Ez lesz a minta - biccentett a már kész darabra.

- Meglesz - bólintottam eltökélten.

Biztos vagy benne? - kérdezte a fejemben lévő őrült manó.

Persze, hogy biztos vagyok benne! Sikerülni fog -  vágtam vissza.

Na tessék! Saját magammal veszekszem! Kezdek megkattanni...

- Egy óra, srácok! - hallottam meg főnököm érces hangját.

Mire a hang irányába fordultam, ő már eltűnt.

________________________________

Hú, srácok, eszméletlenek vagytok! Nem akarok sokat beszélni, szóval a lényegre térek! Köszönöm a tizenkét csodás feliratkozót, a rengeteg kommentet és pipát! Fantasztikusak vagytok!

Továbbá... ilyen tortát két éve készítettünk itthon, akkor is csak anya ügyeskedett, szóval nem biztos, hogy ez a menete... Mentségemre szóljon, hogy előző életemben cukrász voltam :))

Még egyszer köszönök mindent <3

Csoport