2015. október 30., péntek

Tizenegyedik Fejezet

Tizenegyedik Fejezet


Másnap reggel tanácstalanul léptem be az étterembe. Egyszer sem pillantottam az iroda felé, s ha valakivel leálltam beszélni, akkor leginkább a földet pásztáztam. Egyszerűen nem bírtam belenézni senkinek a szemébe sem. Késztetést éreztem arra, hogy valakinek elmondjam a tegnap történteket. Mivel a hozzám közel álló személyek száma egyenlő az egyel - s az az egy is az anyám, akinek nem igazán szoktam beszélni a szexuális és a szerelmi életemről -, így senkinek sem tudom elmondani az érzéseimet. Magamba fojtani még eléggé könnyű dolog, ám egy idő után úgy fogom érezni magam, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatok a sok érzelmektől. Ezek az érzelmek pedig olyan ismeretlenek számomra. Ugyan hasonlítanak az Evan iránt érzelmekhez, mégis teljes mértékben különböznek. Intenzívebbek. Szenvedélyesebbek. Ez pedig kezdett megőríteni.
 - Dakota - hallottam meg nevemet, ezúttal Winnie szájából. A nő felé pillantok, aki a konyha ajtajában állt. - A főnök hívat. Azonnal menj be hozzá, eléggé ideges - mondta, majd nekiveselkedett a munkájának. 
Pontosítani szerettem volna, meg akartam tudni, hogy Niall idegességének a szintje meghaladta már azt a határt, ami miatt olyat tenne velem, ami nagyon is szabály ellenes lenne. Azt is akartam tudni, hogy vajon Winnie mit gondol erről az egészről. El akartam mondani a tegnapi nap minden egyes pillanatát, s ki akartam kérni a véleményét... mindenről. Ám nem lehet. Bármennyire is akarom, nem mondhatom el neki, mert ezzel magamnak is, és Niall-nek is keresztbe tennék, amit hát nagyon nem akarok. 
Megtöröltem a kezem az egyik konyharuhába, majd egy mély sóhajtást követően megindultam a cél felé, azaz az irodába.
Azt hiszem, arra, amit kapni fogok, nem lehet igazán felkészülni sem testileg, sem lelkileg. Egész testemben remegtem, teljesen szétvetett az ideg.
Kopogtattam a barnára mázolt ajtón, majd, amikor meghallottam az engedélyt adó szót, beléptem az irodába. Niall az asztalánál ült, de amikor megpillantotta, hogy ki is a legújabb társasága, lecsapta az írószerét, hátratolta a székét, majd felállt.
Igaz, hogy én ott álltam az ajtó előtt, de amikor azt vettem észre, hogy szinte két másodperc alatt átszeli a közöttünk lévő távolságot, még jobban nekinyomódtam az ajtónak.
Egyik kezével megemelte az államat, mélykék szemével pedig szinte felfalt. A másik kezét az oldalam mellé vezette, s elfordította a lyukban lévő kulcsot. Bezárt minket. Azt szeretné, ha senki sem zavarná meg az eszmecserénket. Ez most egy pozitív jel?
 - Miért kerülsz? - kérdezte jellegzetes dörmögős hangján, ami miatt a gyomrom azonnal görcsbe rándult.
 - Nem... nem kerüllek - ajkaim remegtek, alig bírtam kiejteni ezeket a szavakat.
A szavaknak súlya van. És a hazugságnak is. Most pedig úgy éreztem, mintha több tonna nehezedne rám amiatt, mert a főnököm szemébe hazudtam. Tulajdonképpen ez nem is hazugság volt, hanem egy apró, észrevehetetlen füllentés. Vannak olyan emberek, akiknek ez nem is számítana - de Niall más volt; neki igenis számított.
 - Miért hazudsz nekem? - hangjából egyszerre volt érezhető a fenyegetés, a harag és a fájdalom.
 - Nem hazudok - feleltem halálosan nyugodtan, pedig egyáltalán nem voltam az. Egy kitörni készülő vulkán voltam, amely bármelyik pillanatban felrobbanhat. - Tényleg nem kerültelek. Egyszerűen csak...
 - ... elkerülted a pillantásomat a nap minden egyes percében? - fejezte be mondatomat rezzenéstelen arckifejezéssel.
Lehajtottam a fejemet - egyszerűen képtelen voltam a szemeibe nézni. Egyrészt azért sem, mert képtelen vagyok az emberek szemeibe hazudni, másrészről pedig az ő szemébe pláne nem menne a hazugság. Akkor, amikor mélykék szeme végigsiklik rajtam, a testem teljesen lángra lobban. Ez az érzés pedig felülmúlhatatlan.
 - Csókolj meg - jelentette ki hirtelen, mire azonnal felé pillantottam.
Szemei csillogtak, ám az arca még mindig ugyanolyan szilárd és komor volt. A közöttünk lévő levegőben - ami eléggé kevés volt, tekintve, hogy túlságosan is közel volt hozzám - tapintható volt a vágyakozás és a vonzalom. Azt hiszem, vonzódok ehhez a férfihez. Mi több, egyenesen vágyok rá. És, ami a legjobb: valószínű, hogy ő is ugyanúgy érez irántam.
 - Nem... nem csókolhatlak meg. A főnököm vagy - suttogtam alig hallhatóan.
 - A főnök szavára mindig hallgatni kell, nem igaz? - kérdezi pajkosan, közben pedig végigsimított az állam vonalán.
 - De, de igaz - felelem megadóan.
 - A főnököd pedig azt akarja, hogy csókold meg őt. De azonnal - lehelte kábultan szinte már az ajkamra.
Közel hajoltam hozzá épp annyira, hogy ajkam már súrolta az övét. Mindvégig a szemembe nézett, közben pedig ő is közeledett felém. Annyira érzéki és vággyal teli volt ez a pillanat, hogy úgy éreztem, menten összeesek.
Pedig még meg sem csókoltam őt. A csók és a beszélgetés közötti pillanat olyan hosszúnak tűnt, mint a matematika órai másodpercek. Kegyetlenül hosszúak. Talán csak azért nem csókolt meg azonnal, mert azt akarta, hogy szenvedjek.
Végül szenvedélyesen falni kezdtük egymás ajkát. Olyan hirtelen jött ez az egész, hogy a lábam azonnal felmondta a szolgálatot. Szerencsére Niall értette a célzást, amikor erősen belé kapaszkodtam, s a fenekembe markolt, felemelt, az asztalra helyezett. Ajkamról a nyakamra tért, erősen megszívott egy bizonyos pontot, ami ugyan eleinte nagyon fájt, de ez a fájdalom egy idő után átment egy intenzív érzéssé, ami csak olaj volt a tűzre. Többet akartam belőle. A testemből szinte üvöltött, hogy még, még, még, és még többet. Ő pedig egyre többet és többet adott nekem, épp úgy, ahogyan akartam.
 - Rohadtul kívánlak, Dakota - mormolja nyakamba, közben pedig jó erősen megszívja a bőrömet, ezzel elérve azt, hogy egy halk nyögés hagyja el a számat.
Hirtelen eltávolodik tőlem. Ujjaival végigsimít az arcomon, s az államnál állapodik meg. Mélyen a szemembe néz, s mély levegő vétellel nekikezd:
 - Annyi szabályt szegek meg miattad... de nem érdekel. Most az egyszer nem. Eddig mindig a szabályok szerint éltem, s úgy táncoltam, ahogy mások fütyültek nekem - mondja, s egy újabb rövid csókot nyom az ajkamra. - De most én parancsolok. Én diktálom a tempót, és én mondom meg, hogy ki mit kell csináljon. És most csak egy valamit akarok: téged - egy apró mosoly telepedik arcára, majd hümmög egyet, és folytatja. - Végig akarom csókolni tested minden egyes apró szegletét, el akarlak vinni a világ egyik legszebb helyére, ahol megmutathatom az élvezet és a érzékek egyik legfelsőbb csúcsát. Már csak az a kérdés, hogy te szeretnéd-e? Szeretnéd-e, hogy olyat mutassak, amit amúgy nem kéne? Olyan dolgokat akarok neked adni, amelyektől el fog állni a lélegzeted is. Akarod ezt? Mert én kibaszottul, és ha most nemet mondasz, szerintem addig foglak győzködni, ameddig be nem adod a derekad. És ezt a győzködést értsd úgy, ahogyan éppen szeretnéd - harapja el a mondat végét, nekem pedig eláll a lélegzetem.
Akarom-e? Szeretném alávetni magam neki? Tényleg ezt akarom?
Ó, de még mennyire, hogy ezt akarom. 

6 megjegyzés:

  1. Ez egy rövid és velős rész volt.
    Nem. Jutok. Szóhoz.
    A rövidet arra értettem, hogy nem húztad annyira el és ez így volt jó ^^
    Alig várom a kövit :)
    Siess vele ;)
    Pusszancs :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Uuu, köszönöm szépen <3
      Nem akartam sokáig húzni :3
      Meg amúgy is, ha most leirom a javát, akkor mi marad a következő tizre? :D
      Sietek vele ^^

      Törlés