2015. október 24., szombat

Tizedik Fejezet

Tizedik Fejezet

  Az egész napom maga volt a káosz. Nem, nem attól tartottam, hogy mi lesz, ha elrontok valamit, hanem attól, hogy szembetalálom magam magam Niall-el. Lelki szemeim előtt folyamatosan a csók képe lebegett. Ajkamon éreztem duzzadt ajkát, mely oly' hevesen és akaratosan tapadt az enyémre, hogy teljesen felforrt tőle a vérem. Ha csak egy pillanatra is elbambultam, ami a mai nap folyamán számtalanszor előfordult, éreztem kezét a kezemen, s azt is, ahogyan nekitaszít a pultnak.
  Fogalmam sincs, hogy miért tette, s azt sem tudom, hogy én miért viszonoztam mindezt. Egyben viszont biztos vagyok: akarom őt. Lehetséges ez? Egy egyszerű csók után vágyni egy olyan személyre, akit biztos, hogy sosem kaphatunk meg? Őrültség az egész.
 - Mára ennyi volt - jelentette ki főnököm, ezzel kizökkentve komoly gondolat menetemből.
 Már épp indultam volna én is kifelé, mivel teljesen kimerültem, de egy kéz megragadta a felkaromat, s visszarántott.
 - Ha kész vagy, akkor várj meg.
  És, ennyi. Ezzel visszament az irodájába, egyedül hagyva engem millió és egy kérdéssel. Vajon direkt teszi ezt? Direkt hagy kétségek között vergődni? Mert ha igen, akkor egy biztos: ez a játék rossz, én pedig nem akarok játékos lenni.
Miután a kötőmet visszatettem a helyére, a táskámat a vállamra kaptam a táskám, s indulásra készen vártam Őt.
Nagyjából két perccel később kilépett az irodájából, kulcsra zárta az ajtót, majd megindult kifelé. Én, mint aki semmit sem ért, ott álltam, mint egy cövek. Nem tudtam, hogy kövessem-e? Megéri? Vajon mit akarhat? Miért tőlem? Miért most?
 - Gyere már - szólt utána gyengéden.
Bizonytalanul ugyan, de utánamentem. Nem tudom, miért, de, azt hiszem, hogy akkor, abban a pillanatban nem is érdekelt a tettem miértje. Egyszerűen csak ki akartam törni. Talán bűn ez? Bűn, hogy ha egyszer, úgy istenigazából jól akartam érezni magam?
 - Hova... hova viszel? - kérdeztem még mindig remegve.
Nem arról volt szó, hogy nem bíztam benne, hanem arról, hogy féltem. Féltem a következményektől, amelyekkel csupán csak holnap kell majd foglalkoznom. Bármennyire is el kellett volna engednem magam, nem ment; egyszerűen bennem volt az, hogy nem szabad.
 - Ülj be - mutatott az autója első ülésére.
Észre sem vettem, hogy kiértünk az étteremből. Zavarodott fejjel bámultam hol magam elé, hol a kocsira, s megpróbáltam megemberelni magam. Annyira szerencsétlennek éreztem a helyzetet, amit egyáltalán nem értettem, hogy legszívesebben felpofoztam volna magam, s hangosan lecseszném a gyenge énemet azért, mert ilyen bénán viselkedik.
Beültem mellé, becsuktam magam mögött az ajtót, s bekötöttem a biztonsági övet. A kezem remegett; ennyire, mint most, még sosem izgultam. A tenyerem nedves, a légzésem is szaporátlan. Meleg is volt az autóban, vagy csak én éreztem úgy? Fogalmam sincs, s valószínű, hogy nem is fogok rá választ kapni.
Hirtelen leállítja a motort, s felém fordul. Arca feszült volt, kissé idegesen nézett el a vállam fölött.
 - Pár perc múlva jövök, rendben? El ne menj - szól rám parancsolóan.
A hangjából kihallatszik a félelem is. Fél. De mitől? Attól, hogy elmegyek? Attól, hogy cserbenhagyom őt a mai nap után, amire amúgy is magyarázatot követelek? Bármennyire is az lenne a legésszerűbb és legokosabb megoldás, egyszerűen nem tudnám megtenni. Nem vagyok képes arra, hogy itt hagyjam őt, még akkor sem, ha az ép eszem ezt diktálja.
Percekkel később tért vissza, kezében két óriási bevásárlószatyorral, amelyben különböző zöldségek, gyümölcsök és húsok vannak. Kérdőn pillantottam rá, de ő nem viszonozta ezt, így inkább rákérdeztem:
 - Ezek mire kellenek? - hangom halk volt, szinte alig hallható.
 - Főzéshez, mivel főzni fogunk - jelenti ki úgy, mintha ez egy természetes dolog lenne.
Firtatni akartam ezt, mert bármennyire is értelmes volt ez a négy szó, valahogy nem tudtam őket elhinni. Fogunk. Ketten. Ő és Én. Ez olyan hihetetlennek tűnt. Mintha csak kitalálták volna. Pedig nem. Niall határozottságából és akaraterejéből következtetően úgy éreztem, hogy ez nem csak egy elképzelt, eltervezett dolog lesz, hanem egy nagyon is valódi esemény, amelyre néhány perc múlva sor is fog kerülni. Ettől a ténytől pedig izgatottá váltam.
Az autó hirtelen megállt. Niall kihúzta a slusszkulcsot a helyéről, majd a zsebébe vágta.Mélyen beszívta a levegőt, majd lassan, egyenletesen kiengedte azt.
 - Fogalmam sincs, hogy mibe kevertem magam - motyogta inkább magának, mint nekem, utóbbi szavát viszont nagyon is hozzám intézte. - Megérkeztünk. 
Kinyitottam az ajtót, majd kiléptem a járműből. Niall is ugyanígy tett, csupán ő kivette még a hátsóülésre helyezett szatyrokat is. Az egyiket a kezembe nyomta, míg a másikkal megindult a tömbház felé. Egy második emeleti lakás előtt álltunk meg. Egy kattanást követően beléptünk a lakásba, s meg sem álltunk a konyháig. Ott kipakoltuk a szatyrokban lévő dolgokat az asztalra, s ameddig Niall a helyére pakolta az élelmiszereket, addig én szétnéztem a házban. Fantasztikus, összetett, összhangban álló lakása volt, kevés bútorral, sok szabad térrel. Tökéletesen tükrözte a mai legénylakásokat.
 - Dakota - hallottam meg nevemet, így azonnal a konyhába mentem. 
Niall a fokhagymát reszelte, miközben a tűzhelyen már főni kezdett a víz.
 - Gyere, segíts - biccentett az asztal túlsó oldalán lévő tál felé. 
Szóval tényleg főzni fogunk. A kezemen lévő hajgumival bekötöttem a hajam, megmostam a kezem, s megálltam az asztal előtt várva, hogy kiossza a parancsot. 
 - Készíts sajtszószt. Minden alapanyag az asztalon van - mondja, de közben nem néz rám. 
Ez a gesztus azért egy kicsit rosszul esett, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget tekintve, hogy eléggé gyorsan kellett dolgoznom. A konyhapulthoz léptem, s elvettem onnan a mérőcsészét, majd visszamentem az asztalhoz. Egy decinyi tejet kimértem, majd egy lábosba helyeztem. Még mielőtt odatettem volna melegedni a tejet, lereszeltem egy kevés parmezánt. Miután a lábost, benne a tejjel a tűzhelyre tettem, beletettem a mascarponét, majd a sajtot is. Addig kevergettem mindezeket, ameddig összeálló, csomó mentes szósszá nem alakult. Miután késznek nyilvánítottam, kikapcsoltam a gázt, s a lábost lefedtem. 
 - Kész vagy? - kérdezte meglepetten, mire csak elmosolyodtam. - Szűrd le a tésztát. 
Tettem azt, amit mondott. Leszűrtem a spagettit, leöblintettem, majd le is csöpögtettem. Ezután visszatettem a saját lábosába, amit aztán a szósz mellé raktam. Mindeközben Niall elkészítette a spenótos tölteléket, s nekiállt a paradicsomos szósznak is. Mivel nem volt több dolgom, figyeltem őt. Ugyan nem volt nehéz feladata, hisz csupán a paradicsomszószt össze kellett keverje a kakukkfűvel és az oregánóval, valamint egy csipetnyi borssal, mégis annyira érzékien csinálta végig a folyamatot, hogy egyszerűen elolvadtam tőle. Ahogy kavarni kezdte a szószt, a nyelvét egy picit kidugta; koncentrált. Alaposan és megfontoltan dolgozott, egy pici hibát sem vétett. 
 - Mi a baj? - kérdezte, s megvillantott felém egy csábos mosolyt.
 - Mi? Se... semmi - hebegtem, közben pedig megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. 
Miután befejezte a szósz kavarását, nekiálltunk összeállítani a mai napra szánt vacsoránkat. Rétegeltük az elkészített dolgokat: elsőnek jött egy kevés tészta, majd rá a spenótos szósz. Ezután ismét tészta jött, ezúttal viszont sajtszósz került rá. Ezeket a műveleteket még megismételtük egyszer, majd a tetejére parmezánt reszeltünk. Ezután az előmelegített sütőbe helyeztük. 
 - Alól a szekrényben találsz tányérokat és a fiókban evőeszközöket. Hozd őket a nappaliba - adta ki ismét az utasítást. 
Fél perccel később már a nappali felé igyekeztem, kezemben a két tányérral, és ugyanennyi villával és késsel. A fejemet elfordítottam, s a falon lévő képet figyeltem, természetesen mindezt menet közben, amikor nekimentem valaminek - pontosabban valakinek. A kezemben lévő eszközök szerencsére nem estek le, bár csak kicsin múlt, hogy a tányérok ki nem csúsznak a kezem közül. 
Niall egy lassú, óvatos mozdulattal kiveszi a tányért a kezem közül - mindezt úgy, hogy egy kicsit sem távolodik el tőlem. Nem tudom, hogy mit csinált velük vagy, hogy hova tette, per pillanat viszont nem is érdekelt. Megbabonázva figyeltem csillogóan kék szemét, amelyek úgy csillogtak, mint valami állatnak, aki kiszemelte az áldozatát, amire épp le akart csapni. 
 - Fogalmad sincs, hogy milyen őrültségbe viszel bele - morogja alig érthetően, majd érzékien birtokba vette ajkamat. 
Most nem úgy csókolt, mint eddig. Sokkal de sokkal jobb volt, édesebb és akaratosabb is. Szenvedélyes. Ajka szinte már könyörög a többiért; többet akar, még többet, és csak többet, és csak tőlem. Ez az érzés pedig felülmúlhatatlan. 
Kezével az oldalamat simogatja, közben hátrafelé tol egészen addig, ameddig a hátam hozzá nem ért a hideg falhoz. Niall ajka áttért a nyakamra, én pedig oldalra döntöttem a fejem, hogy még jobban hozzáférhessen az érzékeny felülethez. Akaratlanul is egy halk sóhaj hagyta el a számat. Kívántam őt, talán már túlságosan is. Érezni akartam teste minden egyes porcikáját, érinteni akartam tökéletes testét. Őt akartam, mindenestül. 
Az előttem álló felajzott férfi megragadta a pólómat, s lassan kibújtatott belőle. Észre sem vettem, hogy már rajta sincs felső. Tökéletes teste volt. Se nem az a kigyúrt, se nem az az óriási sörpocakos. Éppen megfelelő. Emiatt pedig még inkább vágytam rá. 
Felemelt az ölébe, s cipelni kezdett. A nappaliban lévő kanapéra dobott, s nekem esett. Csókjaival behintette felsőtestem minden egyes apró szegletét, külön figyelmet szánva melleimre, amiket már megszabadított a melltartó adta fogságtól. Egész testem remegésnek állt, a feltörekvő gyönyör pedig már nagyon közel volt.
Annyira boldoggá tett. Kár, hogy ez a boldogság nem fog sokáig tartani. 
Sípolás szakította félbe őt, ami miatt elsőnek csak felemelkedett. A hang, ami hangosan a fülünkbe csengett, szinte azonnal megszűnt. Csak ő volt ott meg én. Megszűnt minden, minden, ami és aki elítélne minket. 
Ám ekkor fejbevágott egy tény. Mégis mi a francot csinálunk? 
Zavaromat nehezen tudtam leplezni. Egyszerűen nem ment. Egy dolog volt a szemem előtt, még pedig az utolsó esélyem. Nem, nem játszhatom el. Nem szabad. Nem szabad ez az egész.
 - Niall.., - suttogtam elfúlt hangon. - Niall, kérlek, elég.
 - Nem - morogta ellent mondást nem tűrő hangon. - Nem engedlek el. Nem most, amikor végre megkaphattalak.
 - A francba is, nem szabadna ezt - mondtam kicsit hangosabban. 
Ekkor abbahagyta azt, amit eddig olyan jól csinált. Szemei összeszűkültek, tengerkék írisze, ami mindeddig csillogóan tekintett rám, eltűnt. Elveszett. Már csak emlék volt. Épp úgy, mint az előbbi tette. Emlékek, amelyeket talán soha többé nem élhetek át. 
Otthagyott. Fogalmam sincs, hogy hova ment, s bármennyire is mondhatnám, hogy nem is érdekel, tudnám, hogy az nem lenne igaz. Utána akartam menni, át akartam ölelni őt, s a fülébe suttogni azt, hogy kívánom őt - épp annyira, mint amennyire ő engem. De nem lehetett. Már nem. 

6 megjegyzés:

  1. Miért hagytad abba? :'( GYORSAN KÖVIT <3 *-*

    VálaszTörlés
  2. Kedves!
    Nagyon tetszett ez a rész :) bár lehetett volna egy picit hosszabb, én a csaj helyében nem állnék a kettőnk dolgába. Főleg ha Niall-ról van szó. De a lényeg, hogy alig várom a következő fejezetet.
    xx ölel, Helena Z. B.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ú, őszintén az, hogy közbevág a lelkiismeret, azt nem terveztem.
      De, ettől nem kell félni, a következő részekben biztos, hogy tovább is el fognak majd jutni ^^
      Cristal ××

      Törlés
  3. Szia!Vár rád itt egy díj: http://ketszivketlelek.blogspot.hu/2015/10/2dijam.html

    VálaszTörlés
  4. Sziaaa van egy kis meglepetésem neked itt---> http://theyoungdefender.blogspot.hu/p/dijak.html

    VálaszTörlés