Tizenkettedik Fejezet

Tizenkettedik Fejezet

Sokáig csengett fülemben az utolsó mondata, amelyet halkan, kéjesen, vágytól fűtötten a fülembe súgott. Csinos legyél, mert hétkor a házad előtt leszek. Hasamban élő lepkék eszeveszettül repkedtek, a légzésem még mindig szapora volt, ha az irodai jelenetre gondoltam. Egyszerűen képtelenségnek tartom felfogni azt, hogy ő meg én... Hogy ő ezt kéri tőlem... Egyszerűen lehetetlen. 

Mégis, ha eszembe jutnak forró csókjai, morgásai, pajzán megnyilvánulásai, és a piszkos szavai, amelyeket a fülembe suttogott, valósnak tartom az egész helyzetet. 

hat óra előtt néhány perccel tértem magamhoz, s azonnal kapkodni kezdtem. Elsőnek vészsebességgel megmostam a hajamat, amit aztán azonnal meg is szárítottam. Ezután a szekrényemhez léptem, s kikerestem a megfelelő ruhát. Pánt nélküli, tűzvörös színben pompázó darabot választottam ki, amit vasalni sem kellett, így azonnal magamra is kaptam. Egy fekete harisnyával egészítettem ki, valamint egy ugyanilyen színű pár centis magassarkúval. Magamra fújtam egy kevés parfümöt, a vállamra pedig egy zakót vettem, s épp akkora lettem kész, mire valaki észt vesztve csengetni kezdte a csengőt. 

Elveszem a táskámat, amibe némi pénzt és a telefonomat tettem, majd elmentem ajtót nyitni. Még ki sem nyitottam az ajtót, Niall teljes mértékben végigmért, megnyalta alsó ajkát, majd hozzám lépett, s forrón megcsókolt. Kezét a derekamra helyezte, s annyira közel húzott magához, hogy megéreztem egyre dudorodó férfiasságát a nadrágjában. Akaratlanul is belenevettem egyre csak forróbb csókunkba, mire csak felmordult, s beleharapott alsó ajkamba. 

 - Rossz lány vagy, édesem - motyogta ajkamra. 

Tovább csókolt, kissé beljebb tolt az ajtón, s be is csukta maga után azt. Kezével egész derekamat bejárta, különösen tekintettel volt a fenekemre is, amibe rendesen bele is markolt. 

 - Nem úgy volt, hogy elmegyünk valahova? - kérdeztem tőle kuncogva, mire egy pillanatra lemerevedett. 

 - Miért vagy ilyen ünneprontó? - ráncolta össze homlokát, s apró puszikkal hintette be ajkamat. 

 - Elnézést - hebegtem kissé zavartan, arcomra pír ült ki.

 - Neked elnézem - nevetett fel, s állam alá nyomta ujját, ezzel kényszerített arra, hogy szemeibe nézzek. - Előttem ne legyél zavarban, édesem. 

Átkarolt, s kifelé tolt. Kissé kábán ugyan, de bezártam az ajtót, majd mentem arra, amerre vezetett. Úriember módjára kinyitotta nekem autója ajtaját, majd miután kényelmesen elhelyezkedtem az ülésben, ő is mellém pattant, másodpercekkel később pedig már a forgalmas utakon jártunk. A csend kezdett kínossá válni, a mellettem ülő férfinak pedig ez egyáltalán nem tűnt fel. Nyugodtan forgatta a kormánykereket, közben pedig fél szemmel a visszapillantó tükröt leste. A szívem hevesebben kezdett el dobogni, amikor észrevettem, hogy a tükörből engem figyel. Egy ideig tartottuk a szemkontaktust, figyeltem kék szemét, amely teljes mértékben feltérképezett engem. Akaratlanul is vörösbe burkolózott arcom, éreztem, hogy bőröm égni kezd a zavartság miatt.
Halkan felnevetett, ajkáról pedig levakarhatatlan volt a vigyor. Elkaptam a tekintetem a tükörről, tekintetem pedig az ablakra helyezem, s úgy figyelem az elsuhanó tájat.
Hirtelen egy forró tenyeret éreztem meg a combomra tapadni. Kissé megugrottam váratlan tette miatt, ám amint megéreztem, hogy hüvelykujja lassan simogatni kezdte a lábamat, ellazultam. Mély, nyugodt sóhaj szaladt fel torkomból, testtartásom is ernyedtebbé vált.
Percekkel később az autó befordult az egyik legnevesebb étterem parkolójába. Kissé döbbenten figyeltem a feliratot, egyszerűen képtelennek tartottam, hogy Niall épp a konkurencia éttermébe hozott el egy randira.
 - Mi a baj? - kérdezte, amikor észrevette, hogy még mindig döbbenten meredtem magam elé.
 - Semmi... Csak azt nem értem, hogy miért ide hoztál - ráncoltam össze homlokomat.
 - Felmérjük a terepet, cica. Csak tudni akarom, hogy ők miért jobbak, mint mi - rántotta meg a vállát.
Kezét felém nyújtotta, édesen rám pillantott, s megnyalta alsó ajkát. Hasam akaratlanul is görcsbe rándult, a légzésem pedig szapora lett. Kissé remegve ugyan, de elfogadtam kezét. Ujjai óvatosan, gyengéden fonódtak a kezemre, kissé megrántott, s maga mellé húzott. Lassú, édes csókban jutalmazott, amely ismét felkeltette a bennem élő őrült kis pillangókat, amelyek sosem hagytak cserben.
 - Csak nyugi - mormogta kissé rekedtesen ajkamra, majd végleg eltávolodott tőlem, s maga után húzva bevitt az étterembe.
Az első pillanatokban a fény teljesen elvakított, késztetést éreztem arra, hogy a kezemmel eltakarjam a fentről áradó fényt, de aztán mégsem tettem meg. Megálltunk a recepciónál, egy fiatal pincér pedig azonnal a segítségünkre sietett, s elnavigált a lefoglalt asztalunkhoz. Két étlapot tett elénk, majd magunkra hagyott. Niallre pillantottam, aki figyelmesen, szinte szemrebbenés nélkül olvasta végig a menüsort. Néha vágott egy-egy fura, nevetségesnek mondható fintort, ettől függetlenül szinte lefagyva mustrálta a bőrkötéses füzetet.
 - Kiválasztottad már, hogy mit szeretnél? - kérdezte, ezzel félbeszakította bámulásomat.
 - Mi? Ja, máris - ráztam meg fejem, néhányszor még pislogtam is, hogy rendbe jöjjön a látásom.
 - Van egy ajánlatom - hajolt közelebb.
Szeme csillogott, ajkára pedig egy huncut mosoly telepedett. Mély levegőt vett, egy pillanatig hezitált, de aztán halkan nekikezdett.
 - Mi lenne, ha csak második fogást rendelnénk, aztán felmennénk hozzám? - érzékien megnyalta alsó, majd felső ajkát, forró lehelete pedig égette bőrömet.
Hasam remegésnek állt, a lélegzetem is elakadt, a szám kiszáradt, szóhoz sem jutottam.
 - Ez... ez nem rossz ajánlat - nyögtem ki kissé kábultan.
Niall elnevette magát, majd egy gyors csókra hozzám hajolt.
Teljes mértékben elaléltam tőle, ez pedig nem csak azért volt, mert ajka sokszor forrón tapadt az enyémre. Éreztem a törődést is, és az akarást azért, hogy megfeleljen nekem. Winnie egyszer elszólta magát afelől, hogy Niall inkább az egyéjszakás kalandok híve, és sosem randizik.
Ez viszont nagyon is egy randi volt. Egy randi, tele ígéretekkel, vággyal és tettekkel. Ezek a tettek pedig hamarosan be is fognak teljesülni, én pedig, azt hiszem, minden porcikámmal vágyok arra, hogy minél hamarabb megtörténjen. 

Tizenegyedik Fejezet

Tizenegyedik Fejezet

Másnap reggel tanácstalanul léptem be az étterembe. Egyszer sem pillantottam az iroda felé, s ha valakivel leálltam beszélni, akkor leginkább a földet pásztáztam. Egyszerűen nem bírtam belenézni senkinek a szemébe sem. Késztetést éreztem arra, hogy valakinek elmondjam a tegnap történteket. Mivel a hozzám közel álló személyek száma egyenlő az egyel - s az az egy is az anyám, akinek nem igazán szoktam beszélni a szexuális és a szerelmi életemről -, így senkinek sem tudom elmondani az érzéseimet. Magamba fojtani még eléggé könnyű dolog, ám egy idő után úgy fogom érezni magam, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatok a sok érzelmektől. Ezek az érzelmek pedig olyan ismeretlenek számomra. Ugyan hasonlítanak az Evan iránt érzelmekhez, mégis teljes mértékben különböznek. Intenzívebbek. Szenvedélyesebbek. Ez pedig kezdett megőríteni.

 - Dakota - hallottam meg nevemet, ezúttal Winnie szájából. A nő felé pillantok, aki a konyha ajtajában állt. - A főnök hívat. Azonnal menj be hozzá, eléggé ideges - mondta, majd nekiveselkedett a munkájának. 

Pontosítani szerettem volna, meg akartam tudni, hogy Niall idegességének a szintje meghaladta már azt a határt, ami miatt olyat tenne velem, ami nagyon is szabály ellenes lenne. Azt is akartam tudni, hogy vajon Winnie mit gondol erről az egészről. El akartam mondani a tegnapi nap minden egyes pillanatát, s ki akartam kérni a véleményét... mindenről. Ám nem lehet. Bármennyire is akarom, nem mondhatom el neki, mert ezzel magamnak is, és Niall-nek is keresztbe tennék, amit hát nagyon nem akarok. 

Megtöröltem a kezem az egyik konyharuhába, majd egy mély sóhajtást követően megindultam a cél felé, azaz az irodába.
Azt hiszem, arra, amit kapni fogok, nem lehet igazán felkészülni sem testileg, sem lelkileg. Egész testemben remegtem, teljesen szétvetett az ideg.
Kopogtattam a barnára mázolt ajtón, majd, amikor meghallottam az engedélyt adó szót, beléptem az irodába. Niall az asztalánál ült, de amikor megpillantotta, hogy ki is a legújabb társasága, lecsapta az írószerét, hátratolta a székét, majd felállt.
Igaz, hogy én ott álltam az ajtó előtt, de amikor azt vettem észre, hogy szinte két másodperc alatt átszeli a közöttünk lévő távolságot, még jobban nekinyomódtam az ajtónak.
Egyik kezével megemelte az államat, mélykék szemével pedig szinte felfalt. A másik kezét az oldalam mellé vezette, s elfordította a lyukban lévő kulcsot. Bezárt minket. Azt szeretné, ha senki sem zavarná meg az eszmecserénket. Ez most egy pozitív jel?
 - Miért kerülsz? - kérdezte jellegzetes dörmögős hangján, ami miatt a gyomrom azonnal görcsbe rándult.
 - Nem... nem kerüllek - ajkaim remegtek, alig bírtam kiejteni ezeket a szavakat.
A szavaknak súlya van. És a hazugságnak is. Most pedig úgy éreztem, mintha több tonna nehezedne rám amiatt, mert a főnököm szemébe hazudtam. Tulajdonképpen ez nem is hazugság volt, hanem egy apró, észrevehetetlen füllentés. Vannak olyan emberek, akiknek ez nem is számítana - de Niall más volt; neki igenis számított.
 - Miért hazudsz nekem? - hangjából egyszerre volt érezhető a fenyegetés, a harag és a fájdalom.
 - Nem hazudok - feleltem halálosan nyugodtan, pedig egyáltalán nem voltam az. Egy kitörni készülő vulkán voltam, amely bármelyik pillanatban felrobbanhat. - Tényleg nem kerültelek. Egyszerűen csak...
 - ... elkerülted a pillantásomat a nap minden egyes percében? - fejezte be mondatomat rezzenéstelen arckifejezéssel.
Lehajtottam a fejemet - egyszerűen képtelen voltam a szemeibe nézni. Egyrészt azért sem, mert képtelen vagyok az emberek szemeibe hazudni, másrészről pedig az ő szemébe pláne nem menne a hazugság. Akkor, amikor mélykék szeme végigsiklik rajtam, a testem teljesen lángra lobban. Ez az érzés pedig felülmúlhatatlan.
 - Csókolj meg - jelentette ki hirtelen, mire azonnal felé pillantottam.
Szemei csillogtak, ám az arca még mindig ugyanolyan szilárd és komor volt. A közöttünk lévő levegőben - ami eléggé kevés volt, tekintve, hogy túlságosan is közel volt hozzám - tapintható volt a vágyakozás és a vonzalom. Azt hiszem, vonzódok ehhez a férfihez. Mi több, egyenesen vágyok rá. És, ami a legjobb: valószínű, hogy ő is ugyanúgy érez irántam.
 - Nem... nem csókolhatlak meg. A főnököm vagy - suttogtam alig hallhatóan.
 - A főnök szavára mindig hallgatni kell, nem igaz? - kérdezi pajkosan, közben pedig végigsimított az állam vonalán.
 - De, de igaz - felelem megadóan.
 - A főnököd pedig azt akarja, hogy csókold meg őt. De azonnal - lehelte kábultan szinte már az ajkamra.
Közel hajoltam hozzá épp annyira, hogy ajkam már súrolta az övét. Mindvégig a szemembe nézett, közben pedig ő is közeledett felém. Annyira érzéki és vággyal teli volt ez a pillanat, hogy úgy éreztem, menten összeesek.
Pedig még meg sem csókoltam őt. A csók és a beszélgetés közötti pillanat olyan hosszúnak tűnt, mint a matematika órai másodpercek. Kegyetlenül hosszúak. Talán csak azért nem csókolt meg azonnal, mert azt akarta, hogy szenvedjek.
Végül szenvedélyesen falni kezdtük egymás ajkát. Olyan hirtelen jött ez az egész, hogy a lábam azonnal felmondta a szolgálatot. Szerencsére Niall értette a célzást, amikor erősen belé kapaszkodtam, s a fenekembe markolt, felemelt, az asztalra helyezett. Ajkamról a nyakamra tért, erősen megszívott egy bizonyos pontot, ami ugyan eleinte nagyon fájt, de ez a fájdalom egy idő után átment egy intenzív érzéssé, ami csak olaj volt a tűzre. Többet akartam belőle. A testemből szinte üvöltött, hogy még, még, még, és még többet. Ő pedig egyre többet és többet adott nekem, épp úgy, ahogyan akartam.
 - Rohadtul kívánlak, Dakota - mormolja nyakamba, közben pedig jó erősen megszívja a bőrömet, ezzel elérve azt, hogy egy halk nyögés hagyja el a számat.
Hirtelen eltávolodik tőlem. Ujjaival végigsimít az arcomon, s az államnál állapodik meg. Mélyen a szemembe néz, s mély levegő vétellel nekikezd:
 - Annyi szabályt szegek meg miattad... de nem érdekel. Most az egyszer nem. Eddig mindig a szabályok szerint éltem, s úgy táncoltam, ahogy mások fütyültek nekem - mondja, s egy újabb rövid csókot nyom az ajkamra. - De most én parancsolok. Én diktálom a tempót, és én mondom meg, hogy ki mit kell csináljon. És most csak egy valamit akarok: téged - egy apró mosoly telepedik arcára, majd hümmög egyet, és folytatja. - Végig akarom csókolni tested minden egyes apró szegletét, el akarlak vinni a világ egyik legszebb helyére, ahol megmutathatom az élvezet és a érzékek egyik legfelsőbb csúcsát. Már csak az a kérdés, hogy te szeretnéd-e? Szeretnéd-e, hogy olyat mutassak, amit amúgy nem kéne? Olyan dolgokat akarok neked adni, amelyektől el fog állni a lélegzeted is. Akarod ezt? Mert én kibaszottul, és ha most nemet mondasz, szerintem addig foglak győzködni, ameddig be nem adod a derekad. És ezt a győzködést értsd úgy, ahogyan éppen szeretnéd - harapja el a mondat végét, nekem pedig eláll a lélegzetem.
Akarom-e? Szeretném alávetni magam neki? Tényleg ezt akarom?
Ó, de még mennyire, hogy ezt akarom. 

Tizedik Fejezet

Tizedik Fejezet

  Az egész napom maga volt a káosz. Nem, nem attól tartottam, hogy mi lesz, ha elrontok valamit, hanem attól, hogy szembetalálom magam magam Niall-el. Lelki szemeim előtt folyamatosan a csók képe lebegett. Ajkamon éreztem duzzadt ajkát, mely oly' hevesen és akaratosan tapadt az enyémre, hogy teljesen felforrt tőle a vérem. Ha csak egy pillanatra is elbambultam, ami a mai nap folyamán számtalanszor előfordult, éreztem kezét a kezemen, s azt is, ahogyan nekitaszít a pultnak.

  Fogalmam sincs, hogy miért tette, s azt sem tudom, hogy én miért viszonoztam mindezt. Egyben viszont biztos vagyok: akarom őt. Lehetséges ez? Egy egyszerű csók után vágyni egy olyan személyre, akit biztos, hogy sosem kaphatunk meg? Őrültség az egész.

 - Mára ennyi volt - jelentette ki főnököm, ezzel kizökkentve komoly gondolat menetemből.

 Már épp indultam volna én is kifelé, mivel teljesen kimerültem, de egy kéz megragadta a felkaromat, s visszarántott.

 - Ha kész vagy, akkor várj meg.

  És, ennyi. Ezzel visszament az irodájába, egyedül hagyva engem millió és egy kérdéssel. Vajon direkt teszi ezt? Direkt hagy kétségek között vergődni? Mert ha igen, akkor egy biztos: ez a játék rossz, én pedig nem akarok játékos lenni.

Miután a kötőmet visszatettem a helyére, a táskámat a vállamra kaptam a táskám, s indulásra készen vártam Őt.

Nagyjából két perccel később kilépett az irodájából, kulcsra zárta az ajtót, majd megindult kifelé. Én, mint aki semmit sem ért, ott álltam, mint egy cövek. Nem tudtam, hogy kövessem-e? Megéri? Vajon mit akarhat? Miért tőlem? Miért most?

 - Gyere már - szólt utána gyengéden.

Bizonytalanul ugyan, de utánamentem. Nem tudom, miért, de, azt hiszem, hogy akkor, abban a pillanatban nem is érdekelt a tettem miértje. Egyszerűen csak ki akartam törni. Talán bűn ez? Bűn, hogy ha egyszer, úgy istenigazából jól akartam érezni magam?

 - Hova... hova viszel? - kérdeztem még mindig remegve.

Nem arról volt szó, hogy nem bíztam benne, hanem arról, hogy féltem. Féltem a következményektől, amelyekkel csupán csak holnap kell majd foglalkoznom. Bármennyire is el kellett volna engednem magam, nem ment; egyszerűen bennem volt az, hogy nem szabad.

 - Ülj be - mutatott az autója első ülésére.

Észre sem vettem, hogy kiértünk az étteremből. Zavarodott fejjel bámultam hol magam elé, hol a kocsira, s megpróbáltam megemberelni magam. Annyira szerencsétlennek éreztem a helyzetet, amit egyáltalán nem értettem, hogy legszívesebben felpofoztam volna magam, s hangosan lecseszném a gyenge énemet azért, mert ilyen bénán viselkedik.

Beültem mellé, becsuktam magam mögött az ajtót, s bekötöttem a biztonsági övet. A kezem remegett; ennyire, mint most, még sosem izgultam. A tenyerem nedves, a légzésem is szaporátlan. Meleg is volt az autóban, vagy csak én éreztem úgy? Fogalmam sincs, s valószínű, hogy nem is fogok rá választ kapni.

Hirtelen leállítja a motort, s felém fordul. Arca feszült volt, kissé idegesen nézett el a vállam fölött.

 - Pár perc múlva jövök, rendben? El ne menj - szól rám parancsolóan.

A hangjából kihallatszik a félelem is. Fél. De mitől? Attól, hogy elmegyek? Attól, hogy cserbenhagyom őt a mai nap után, amire amúgy is magyarázatot követelek? Bármennyire is az lenne a legésszerűbb és legokosabb megoldás, egyszerűen nem tudnám megtenni. Nem vagyok képes arra, hogy itt hagyjam őt, még akkor sem, ha az ép eszem ezt diktálja.

Percekkel később tért vissza, kezében két óriási bevásárlószatyorral, amelyben különböző zöldségek, gyümölcsök és húsok vannak. Kérdőn pillantottam rá, de ő nem viszonozta ezt, így inkább rákérdeztem:

 - Ezek mire kellenek? - hangom halk volt, szinte alig hallható.

 - Főzéshez, mivel főzni fogunk - jelenti ki úgy, mintha ez egy természetes dolog lenne.

Firtatni akartam ezt, mert bármennyire is értelmes volt ez a négy szó, valahogy nem tudtam őket elhinni. Fogunk. Ketten. Ő és Én. Ez olyan hihetetlennek tűnt. Mintha csak kitalálták volna. Pedig nem. Niall határozottságából és akaraterejéből következtetően úgy éreztem, hogy ez nem csak egy elképzelt, eltervezett dolog lesz, hanem egy nagyon is valódi esemény, amelyre néhány perc múlva sor is fog kerülni. Ettől a ténytől pedig izgatottá váltam.

Az autó hirtelen megállt. Niall kihúzta a slusszkulcsot a helyéről, majd a zsebébe vágta.Mélyen beszívta a levegőt, majd lassan, egyenletesen kiengedte azt.

 - Fogalmam sincs, hogy mibe kevertem magam - motyogta inkább magának, mint nekem, utóbbi szavát viszont nagyon is hozzám intézte. - Megérkeztünk. 

Kinyitottam az ajtót, majd kiléptem a járműből. Niall is ugyanígy tett, csupán ő kivette még a hátsóülésre helyezett szatyrokat is. Az egyiket a kezembe nyomta, míg a másikkal megindult a tömbház felé. Egy második emeleti lakás előtt álltunk meg. Egy kattanást követően beléptünk a lakásba, s meg sem álltunk a konyháig. Ott kipakoltuk a szatyrokban lévő dolgokat az asztalra, s ameddig Niall a helyére pakolta az élelmiszereket, addig én szétnéztem a házban. Fantasztikus, összetett, összhangban álló lakása volt, kevés bútorral, sok szabad térrel. Tökéletesen tükrözte a mai legénylakásokat.

 - Dakota - hallottam meg nevemet, így azonnal a konyhába mentem. 

Niall a fokhagymát reszelte, miközben a tűzhelyen már főni kezdett a víz.

 - Gyere, segíts - biccentett az asztal túlsó oldalán lévő tál felé. 

Szóval tényleg főzni fogunk. A kezemen lévő hajgumival bekötöttem a hajam, megmostam a kezem, s megálltam az asztal előtt várva, hogy kiossza a parancsot. 

 - Készíts sajtszószt. Minden alapanyag az asztalon van - mondja, de közben nem néz rám. 

Ez a gesztus azért egy kicsit rosszul esett, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget tekintve, hogy eléggé gyorsan kellett dolgoznom. A konyhapulthoz léptem, s elvettem onnan a mérőcsészét, majd visszamentem az asztalhoz. Egy decinyi tejet kimértem, majd egy lábosba helyeztem. Még mielőtt odatettem volna melegedni a tejet, lereszeltem egy kevés parmezánt. Miután a lábost, benne a tejjel a tűzhelyre tettem, beletettem a mascarponét, majd a sajtot is. Addig kevergettem mindezeket, ameddig összeálló, csomó mentes szósszá nem alakult. Miután késznek nyilvánítottam, kikapcsoltam a gázt, s a lábost lefedtem. 

 - Kész vagy? - kérdezte meglepetten, mire csak elmosolyodtam. - Szűrd le a tésztát. 

Tettem azt, amit mondott. Leszűrtem a spagettit, leöblintettem, majd le is csöpögtettem. Ezután visszatettem a saját lábosába, amit aztán a szósz mellé raktam. Mindeközben Niall elkészítette a spenótos tölteléket, s nekiállt a paradicsomos szósznak is. Mivel nem volt több dolgom, figyeltem őt. Ugyan nem volt nehéz feladata, hisz csupán a paradicsomszószt össze kellett keverje a kakukkfűvel és az oregánóval, valamint egy csipetnyi borssal, mégis annyira érzékien csinálta végig a folyamatot, hogy egyszerűen elolvadtam tőle. Ahogy kavarni kezdte a szószt, a nyelvét egy picit kidugta; koncentrált. Alaposan és megfontoltan dolgozott, egy pici hibát sem vétett. 

 - Mi a baj? - kérdezte, s megvillantott felém egy csábos mosolyt.

 - Mi? Se... semmi - hebegtem, közben pedig megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. 

Miután befejezte a szósz kavarását, nekiálltunk összeállítani a mai napra szánt vacsoránkat. Rétegeltük az elkészített dolgokat: elsőnek jött egy kevés tészta, majd rá a spenótos szósz. Ezután ismét tészta jött, ezúttal viszont sajtszósz került rá. Ezeket a műveleteket még megismételtük egyszer, majd a tetejére parmezánt reszeltünk. Ezután az előmelegített sütőbe helyeztük. 

 - Alól a szekrényben találsz tányérokat és a fiókban evőeszközöket. Hozd őket a nappaliba - adta ki ismét az utasítást. 

Fél perccel később már a nappali felé igyekeztem, kezemben a két tányérral, és ugyanennyi villával és késsel. A fejemet elfordítottam, s a falon lévő képet figyeltem, természetesen mindezt menet közben, amikor nekimentem valaminek - pontosabban valakinek. A kezemben lévő eszközök szerencsére nem estek le, bár csak kicsin múlt, hogy a tányérok ki nem csúsznak a kezem közül. 

Niall egy lassú, óvatos mozdulattal kiveszi a tányért a kezem közül - mindezt úgy, hogy egy kicsit sem távolodik el tőlem. Nem tudom, hogy mit csinált velük vagy, hogy hova tette, per pillanat viszont nem is érdekelt. Megbabonázva figyeltem csillogóan kék szemét, amelyek úgy csillogtak, mint valami állatnak, aki kiszemelte az áldozatát, amire épp le akart csapni. 

 - Fogalmad sincs, hogy milyen őrültségbe viszel bele - morogja alig érthetően, majd érzékien birtokba vette ajkamat. 

Most nem úgy csókolt, mint eddig. Sokkal de sokkal jobb volt, édesebb és akaratosabb is. Szenvedélyes. Ajka szinte már könyörög a többiért; többet akar, még többet, és csak többet, és csak tőlem. Ez az érzés pedig felülmúlhatatlan. 

Kezével az oldalamat simogatja, közben hátrafelé tol egészen addig, ameddig a hátam hozzá nem ért a hideg falhoz. Niall ajka áttért a nyakamra, én pedig oldalra döntöttem a fejem, hogy még jobban hozzáférhessen az érzékeny felülethez. Akaratlanul is egy halk sóhaj hagyta el a számat. Kívántam őt, talán már túlságosan is. Érezni akartam teste minden egyes porcikáját, érinteni akartam tökéletes testét. Őt akartam, mindenestül. 

Az előttem álló felajzott férfi megragadta a pólómat, s lassan kibújtatott belőle. Észre sem vettem, hogy már rajta sincs felső. Tökéletes teste volt. Se nem az a kigyúrt, se nem az az óriási sörpocakos. Éppen megfelelő. Emiatt pedig még inkább vágytam rá. 

Felemelt az ölébe, s cipelni kezdett. A nappaliban lévő kanapéra dobott, s nekem esett. Csókjaival behintette felsőtestem minden egyes apró szegletét, külön figyelmet szánva melleimre, amiket már megszabadított a melltartó adta fogságtól. Egész testem remegésnek állt, a feltörekvő gyönyör pedig már nagyon közel volt.

Annyira boldoggá tett. Kár, hogy ez a boldogság nem fog sokáig tartani. 

Sípolás szakította félbe őt, ami miatt elsőnek csak felemelkedett. A hang, ami hangosan a fülünkbe csengett, szinte azonnal megszűnt. Csak ő volt ott meg én. Megszűnt minden, minden, ami és aki elítélne minket. 

Ám ekkor fejbevágott egy tény. Mégis mi a francot csinálunk? 

Zavaromat nehezen tudtam leplezni. Egyszerűen nem ment. Egy dolog volt a szemem előtt, még pedig az utolsó esélyem. Nem, nem játszhatom el. Nem szabad. Nem szabad ez az egész.

 - Niall.., - suttogtam elfúlt hangon. - Niall, kérlek, elég.

 - Nem - morogta ellent mondást nem tűrő hangon. - Nem engedlek el. Nem most, amikor végre megkaphattalak.

 - A francba is, nem szabadna ezt - mondtam kicsit hangosabban. 

Ekkor abbahagyta azt, amit eddig olyan jól csinált. Szemei összeszűkültek, tengerkék írisze, ami mindeddig csillogóan tekintett rám, eltűnt. Elveszett. Már csak emlék volt. Épp úgy, mint az előbbi tette. Emlékek, amelyeket talán soha többé nem élhetek át. 

Otthagyott. Fogalmam sincs, hogy hova ment, s bármennyire is mondhatnám, hogy nem is érdekel, tudnám, hogy az nem lenne igaz. Utána akartam menni, át akartam ölelni őt, s a fülébe suttogni azt, hogy kívánom őt - épp annyira, mint amennyire ő engem. De nem lehetett. Már nem. 

Kilencedik Fejezet

Kilencedik Fejezet

Remegő kezekkel nyomtam le az étterem kilincsét. Lélekben már felkészültem az óriási leszólásra, és talán az sem biztos, hogy fél óra múlva még lesz munkám, hisz lehet, hogy ismét el fogok rontani valamit.

Nem is maradtam sokáig az öltözőben, azonnal bementem a konyhába. A hajamat útközben felkontyoltam, a kötőmet pedig szorosabbra fogtam. Belépve a konyhába, egyedül találtam magam. Elsőnek furán néztem magam elé meredve, aztán előhalásztam a telefonomat, hogy megnézhessem az időt. Fájdalmasan tudatosult bennem a tény, hogy több, mint háromnegyed órával jöttem hamarább. Úgy tűnik, az időérzékelőm nem a legjobb ezen a héten.

Miközben azon tűnődtem, hogy vajon mivel foglaljam el magam nagyjából negyvenöt percig, megcsörrent a telefonom. Kissé küszködve halásztam ki farmerem hátsó zsebéből a készüléket, majd megnéztem a képernyőt, amelyen anyám mosolygós arca figyelt rám vissza. Az én arcomra is egy mosoly varázsolódott, s már majdnem elfelejtettem, hogy mi fog rám várni.

 - Kislányom! Hetek óta nem hívsz! Azt hittem, hogy elcsapott egy busz! - rivall rám, mihelyst a fülemhez emelem a telefont.

 - Neked is jó reggelt, Anya, örülök, hogy felhívtál - nevettem bele a telefonba.

 - Ne merészelj nevetni, Dakota McDowell! Már az infarktus kerülgetett! Tényleg azt hittem, hogy valami bajod esett, és azért nem hívsz - váltott át a hangja aggódóba. 

 - Csak egy kicsit összejött minden. Akartalak hívni, de valahogy sosem jött össze - mentegetőztem azonnal. 

Anyám ugyan mindig átlát a szitán, tudja, hogy mikor mondok igazat, s mikor nem, de ha véletlenül rájön, hogy hazudok, akkor azt nem telefonon fogja megbeszélni velem. 

 - Mesélj, hogy vagy? Milyen a munka? A főnök rendes veled? És a többi alkalmazott? Sikerült már beilleszkedned? Nincs semmi problémád? - hadarta le a sok kérdést, amelyiknek a felét sem tudtam megjegyezni. 

 - Velem minden rendben, és a munka is fantasztikus. Ennél jobb munkát nem is találhattál volna nekem, és még mindig hálás vagyok neked.

Ha úgy vesszük, akkor most nem is hazudtam akkorát. A munka tényleg jó, imádok itt dolgozni, és Martinékkal sincs semmi bajom. De valahogy olyan furcsa. Olyan más. Ettől pedig rettegek. Rettegek, hogy olyan fog történni, amire nem vagyok büszke. Rettegek attól, hogy az utolsó esélyemet is el fogom játszani, akkor pedig repülök. Rettegek... rettegek a főnökömtől. 

 - És, veletek minden oké? Apa? A munka? Az éttermek? - tereltem gyorsan témát, ami hatásos is volt, hiszen anyám mesélésbe kezdett.

 - Minden olyan fantasztikus! Azt hiszem, ez az életem egyik legsikeresebb éve! Rengeteg megrendelést kapunk, szinte alig van szabad hely mindegyik étterembe. Tulajdonképpen ezért is hívtalak. Jövő hónap végén, azaz úgy másfél hónap múlva, hozzád utazok, már ha van számomra egy szabad szobád. Egy céggel lenne megbeszélni valónk. A részletekben még én sem vagyok biztos, de valószínűleg társulni szeretnének.

Anyámat még sosem hallottam ilyennek. Ujjongott, mint valami tizenéves kislány, akinek összejött a randi azzal a sráccal, akit kiszemelt. 

 - Persze, hogy van nálam szabad hely. Csak majd hívj, hogy mikor jössz, rendben? 

 - Mindenképpen, kislányom! 

 - Mrs. McDowell, kérem, jöjjön ide! - hallatszott egy hang a túloldalról.

 - Kicsim, én leteszem, rendben? Szeretlek - meg sem várta, hogy elköszönjek tőle, bontotta a vonalat.

Telefonomat visszatuszkoltam a zsebembe, majd megperdültem a saját tengelyem körül. Kissé megugrottam, amikor megpillantottam főnökömet az ajtófélfának dőlve. Keze karba volt fonva, szemét lesütötte, s úgy figyelt.

 - Kivel beszéltél? - kérdezte semleges hangnemben. Még mindig nem figyelt rám, csupán maga elé meredt.

 - Az édesanyámmal, Mr. Horan - haraptam ajkaimba. Vajon ismét elrontottam valamit? 

Közeledni kezdett. Dühös volt, már-már dühöngött. A léptei nagyok voltak, talán három lépés után már előttem állt. Pupillája kitágult, tengerkék szemei pedig szinte felfaltak. 

 - Miért csinálod ezt? - kérdezte viszonylag nyugodtan. Pedig nem volt az. Látszott rajta, hogy majd' felrobban az idegességtől. 

 - Mit miért csinálok? - néztem szemébe.

Nem akartam gyengének és védtelennek tűnni. Nem akartam gyáva nyúl lenni, aki megfutamodik tőle csak azért, mert egy kicsit felemelte a hangját. Lehet, hogy ezzel rossz fát teszek a tűzre, az is lehet, hogy ezen a ponton játszottam el az utolsó esélyemet, de valahogy nem igazán érdekelt. Jobban izgatott az, hogy kiálljak magamért és, hogy megmutassam, hogy nem vagyok olyan puhány, mint ahogyan azt ő gondolta. 

 - Azt, hogy magázol. Ezerszer elmondtam már, hogy tőled nem várom el ezt. Akkor meg miért teszed? Miért szeged meg az utasításomat? Nem voltam elég világos? - mordult a képembe.

Észre sem vettem, hogy milyen közel van hozzám. Már csak egy méternyi távolság választotta el a testét a testemtől, s van egy olyan érzésem, hogy ez a távolság csökkenni fog.

 - Két esélyt eljátszottam a háromból. Már csak egy van. Azt pedig nem szeretném elrontani. Tisztelem a főnökömet a döntése miatt, s azért is, mert sokkal több mindent tud, mint én. A magázás pedig ennek a tiszteletnek a kimutatása - válaszoltam kissé okoskodóan. 

 - Tudod... tudod mivel fogod eljátszani az utolsó esélyedet? - higgadt volt, a levegőt viszont szakadozottan vette.

Azt hiszem, még közelebb volt hozzám. Már éreztem a leheletét, éreztem a belőle áradó meleget, amely perzselte bőrömet. Olyan erotikus volt ez a pillanat. Ő dühös volt, és én is. Közel voltunk egymáshoz. Benne sok volt az indulat, s már csak egy hajszál választotta el attól, hogy ki nem tört. Vajon akartam én ezt? Akartam, hogy kitörjön?

Naná, hogy akartam.

 - Még egyszer magázol, s olyat teszek, ami következményekkel fog járni. És most nem a kirúgatásodra gondoltam - fújta ki a levegőt. 

Eltávolodott tőlem. Már majdnem hátat fordított nekem, amikor utána szóltam.

 - Akkor... akkor mire gondoltál? - azt hiszem, a vége lemaradt.

 - Ó a rohadt életbe is - túrt idegesen a hajába.  

Hirtelen azon kapom magam, hogy erősen a konyhapulthoz vagyok szorítva. A testéből áradó feszültség és érzékiség szinte tapintható volt. Egy pár pillanatig csak figyel; várta, hogy felfogjam, hogy csapdába kerültem. Az ő csapdájába. 

Csupán ezután nyomta ajkát az ajkamra. Erőszakosan, érzékien csókolt, szinte azonnal bejutott a számba. Csókja olyan más volt. Vadító és kívánatos. Akaratos, mégis szenvedélyes. Minden másodperc után csak többet és többet akartam belőle. 

Egyik kezével hajamba túrt, ezzel még közelebb húzta arcát az arcomhoz. Testünk eggyé vált. Mintha mindig is egy emberek lettünk volna. Emberek, akiket régen elszakítottak egymástól, de most újra találkoztunk. Emberek, akiknek szükségük van egymásra. Azt hiszem, szükségem van rá. 

Ajtócsapódásra lettünk figyelmesek, így azonnal szétrebbentünk. Levegő után kapkodva próbáltam szabályozni a légzésem és a szívverésem is. Annyira kába voltam. Mintha fejbe csaptak volna. 

Leszálltam a konyhapultról, elrendeztem a felsőmet és a kötőmet, majd felé emeltem a tekintetem.. Szerencsénkre csak a külső ajtót csukták be, így még elegendő időnk maradt arra, hogy rendbe szedjük magunkat. 

Nyílt az ajtó, Niall pedig zavarodottan belekezdett valamibe, ezzel fenntartva a látszatot. 

 - Winnie ma nem jön be, így Martin lesz a főnök. Remélem nem lesz semmi probléma - idegesen pillantott rám, majd az ajtóban álló két férfira.

Martin és Paulo már átöltözve közeledtek felénk. Látszott rajtuk, hogy semmit sem vettek észre, aminek baromira örülten, mert fogalmam sem volt, hogy mivel tudtuk volna kimagyarázni magunkat.

 - Jó munkát nektek, majd még kijövök - intett Niall, majd kifelé vette az irányt.

Mély egy mélyreható pillantást vetett rám, amely szinte lyukat fúrt a testemben, majd végleg elhagyta a konyhát. 

 - Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott - pirított le Martin. - Minden oké?

 - P... persze, minden... minden rendben van - szóltam oda kissé zavarodottan, majd hozzáláttunk a munkához. 

Nyolcadik Fejezet

Nyolcadik Fejezet

Azt hittem, hogy a reggeli csetepaté után minden helyre fog rázódni. Nem gondoltam volna, hogy ma eljátszom az utolsó előtti esélyemet is. De mindent az elejétől...
Miután Niall elhagyta a konyhát, elkezdtem jobban odafigyelni a főzésre - nem mintha eddig nem azt tettem volna. Nem akartam elrontani semmit, mert akkor az az állásomba kerülne. Ügyeltem, hogy a fűszerből ne kerüljön se kevés, se sok az ételbe. Miután elkészültem a gombával, tányérokra helyeztem őket, majd arra az asztalra tettem, amelyen a kész dolgok voltak.
 - Ne vedd a szívedre - Winnie hangja miatt ijedtemben megugrottam. - Fáradt is, és teljesen kivan az esküvő miatt, mert sok gond van vele.
Válasz helyett inkább csak bólintottam, s folytattam a munkámat - amiből volt bőven. A vendégek három helyett ötkor érkeztek meg, ami sem Mr. Horan-nek, sem nekünk nem tetszett, mivel teljesen felborult a menetrend. Sokkal, de sokkal gyorsabban kell felhordani az ételeket, hiszen a rendezvénynek pontban tízkor vége kell szakadjon, hisz csak addig bérelték ki az éttermet. A pincéreknek már hatkor elállt a kezük, a lábuk sajgott, s teljesen elfáradtak.
 - Kaphatok egy pohár vizet? - kérdezte Sean, miután ledobta magát az egyik székre.
A homlokáról patakokban folytak le az izzadságcseppek, az inge átázott, s áradt belőle a meleg. Ha nem tudnám, hogy mindeddig csak észt vesztve szaladt fel, s alá, akkor azt hinném, hogy felment a láza. Egy pohár mentes vízzel tértem vissza, s a kezébe nyomtam azt.
 - Egy angyal vagy, Dakota - mosolygott rám a fiú, s belekortyolt az italába.
Jóleső érzés töltött el Sean dicsérete miatt, hisz ebből rájöttem, hogy van olyan is, akinek tetszik az, amit csinálok. És ez azért sokat jelent ebben a pillanatban.
Ezután minden ment a megszokott menetrendben. Tegnap Martin nekikezdett a főtortának, amit nekem ma be kellett fejeznem. Mivel időhiányban szenvedtünk, sietnem kellett. Nem csaptam össze, mert szerettem volna egy tökéletes munkát kiadni a kezem közül, főleg azért, mert esküvőre lesz. Egy ilyen alkalomra készült torta pedig tökéletesen kell kinézzen.
Hamar hét óra lett. A torta elkészült, az aprósütemények már egy ideje az asztalokon voltak, a konyha pedig romokban állt. Azt hiszem, teljes mértékben büszke vagyok magunkra. Eddig minden tökéletes volt, az ételek finomak lettek, és még az idővel is jól állunk.
- Készüljetek - Mr. Horan épp csak benézett a konyhába, máris eltűnt.
- Mire? - kérdeztem kissé összezavarodottan.
- Mi fogjuk kivinni a tortákat. Ez egy gratulációnak, vagy minek fog megfelelni - magyarázta Martin.
Egy bólogatással jeleztem azt, hogy megértettem, pedig nem így volt; fogalmam sem volt arról, hogy miről is beszélt. Filmekben ugyan láttam néhányszor ilyeneket, de arról fogalmam sem volt, hogy ezt a való életben is így teszik.
 - Dakota, te viszed azt a tortát, amelyik a legény cimboráknak megy - adta ki a parancsot Winnie. A nekem szánt részét még értettem, a többire viszont nem is figyeltem.
A kezem remegni kezdett, féltem, hogy valamit el fogok rontani. A szakterületem a konyha, és annak minden zegje-zúgja. Ugyan néha ott is elrontok valamit, főleg akkor, hogyha még nem vagyok hozzászokva a helyhez, de máskülönben semmi probléma sincs velem. Mindeddig fogalmam sem volt arról, hogy mi történik a konyhán kívül és, hogy mit hogyan kell tegyen a felszolgáló... tulajdonképpen nem is érdekelt, és biztos is vagyok benne, hogy ezután sem fog. De ez azért nehéz lesz. Mindig is féltem az étteremben étkező emberektől, mert sokaknak akad kifogásuk az étellel kapcsolatban, amit néha nem veszek jó szemmel, főleg, ha túl sok szarkazmussal adják tudtomra a véleményüket.
 - Mindenki kész? - kérdezte Winnie.
 - Igenis, Kapitány - felelte a belső, kissé gyerekes énem, amit azonnal el is hallgattattam, viszont egy apró, alig észrevehető mosoly az arcomra tapadt.
Megindultunk. Én voltam az utolsó. Mély levegőt vettem, majd Martin után siettem. A hangos zene betöltötte az éttermet, mindenki állva tapsolt, éljeneztek. Megpróbáltam felvenni az iramot, s igyekeztem nem elesni valamiben. A zene a végéhez ért, mindenki egy sorba vonult, én pedig követtem őket. Martin mellett álltam, aki biztatóan mosolygott rám. Mindenhol csillag szórók és diszkó fények világítottak, ami miatt alig láttam valamit. Hamarosan elhalkult a zene, a fények is kialudtak, s csak a normális lámpák égtek.
És akkor történt, hogy megpillantottam a menyasszonyt és a vőlegényt.
Sosem voltam az az émelygős típus, de most, Isten bizony, elfogott a hányinger. A tekintetem fátyolossá vált, s csak reménykedni tudtam abban, hogy nem fogom elkezdeni a sírást. A két fiatal mosolygott, valószínűleg még nem vettek észre engem. Engem, aki miatt elromolhat életül egyik legcsodálatosabb estéje. Bár, ha jobban belegondolok, szívesen tiporom szét az estéjüket.
A nő mosolygott. Egy gyönyörű, ékkövekkel díszített, habos-babos ruhát viselt, amely miatt úgy festett, mint egy gigantikus hólabda - és ezt most nem csak azért mondom, mert az iránta való gondolataim kilencven kilenc százaléka negatív jellegű. A haja csodaszépen be volt fonva, s fel is volt tupírozva. A férfi pedig... ha azt mondanám, hogy borzalmasan festett, akkor hazudnék. Most is, mint mindig, tökéletesen festett, semmi kivetnivaló nem volt rajta. Mosolygott, ami kissé furcsán hatott rám, ugyanis ő mindig is a komolyság híve volt, s nem igazán húzta még csak egy kisebb mosolyra sem a száját.
Mr. Horan elmondta a beszédét, amelyben kifejezi őszinte gratulációját a párnak, majd elkezdődött a torta felvágás. Tekintve, hogy ebbe be kellett segítsek, nem mehettem el a raktárba, hogy ott kibőghessem magam. Pedig szívem szerint most ott lennék. A raktár egy csendes hely; nincs nagy nyüzsgés, hisz oda csak akkor megyünk be, ha valamire szükségünk van. Tökéletes zug lenne ahhoz, hogy feltűnés mentesen eltűnjek, s kisírjam magam azért, aminek amúgy tényleg semmi értelme.
 - Én felvágom a tortát, te pedig majd kiviszed, rendben? - kérdezte tőlem Winnie, én pedig csak bólintottam.
Csak akkor fogtam fel, hogy mit is mondott valójában, amikor kezembe nyomott két tányér sütit, és a legény cimborák asztalához intett. Szinte mindegyiket ismertem, hisz ameddig együtt voltam Evan-el, addig mindegyikkel rendszeresen találkoztunk. Ha úgy vesszük, akkor szinte mindig együtt volt a kis csapattal; talán még a gimi óta ismerték egymást. A pontos részletekbe sosem mentem bele, megelégedtem a kispöcs korunk óta ismerjük egymást sztorival.
Mély levegőt vettem, amit nehezen ugyan, de kiengedtem a tüdőmből. Ennyire még sosem fogott el a félelem. Vajon mit fognak reagálni? Hozzám fognak szólni, vagy esetleg úgy kezelnek, mint valami ismeretlent?
Erre a kérdésre viszont hamar meg is kaptam a választ.
Az arcomra egy mosolyt varázsoltam, hisz mégsem mehetek eléjük úgy, mint aki fél tőlük - ami tulajdonképpen nem állt messze az eredeti álláspontomról.
 - Arrébb húzódnál, kérlek? - kértem szépen Jasont.
Az ő reakciója megnevettetett. Elsőnek felém fordította a fejét, felhúzta szemöldökét, miközben belekortyolt a borába. A bort visszaköpte, s köhögni kezdett, mire mindannyian felém fordultak.
 - Dakota? - kérdezte döbbenten Axel.
 Válasz helyett inkább csak fájdalmasan elmosolyodtam. Axel akkor is mellettem állt, amikor rajtakaptam Evant és Leonat a saját esküvőm napján, a saját ágyamban, amint épp egymás nyálát ízlelik meg. Az emlékre gondolva elborzadtam.
 - Ki kéri az első szeletet? - kérdeztem, ezzel leplezve zavaromat.
 - Én - mondták szinte egyszerre.
Szememet forgatva döbbentem rá arra a tényre, hogy ezek sosem változnak. Letettem Jason és Mark elé a süteményt, majd elindultam a következő adagért. Mindez addig ment, ameddig el nem kezdték ütni a tányérokat a kanalakkal. Talán akkor tört el bennem valami. Valami fontos, valami, amit mindeddig visszatartottam magamban.
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon... vagy talán kettő? Ki számolta? Mindenesetre azt biztosra tudom, hogy nem néztem végig azt, ahogyan egymásra tapadnak. Otthagyva csapot-papot, beszaladtam a konyhába.
Valamivel el akartam foglalni magam, mert nem akartam mindenki előtt összeroppanni. Így is eléggé fura helyzet volt az, hogy miközben a nap sztárjai épp egymásba gabalyodnak, addig én kiszaladok, mint valami őrült.
A mosogatógép mellé álltam, s elkezdtem belepakolni a koszos edényeket. Már majdnem telepakoltam a gépezetet, de egy hangos ajtócsapódás félbeszakította sűrű gondolatomat arról, hogy mekkora szerencsétlen vagyok.
 - Ez mégis mi volt? - hallottam meg főnököm dörmögős, ideges hangját. Ilyennek még sosem láttam, s van egy olyan érzésem, hogy nem is szeretném.
 - Nem értem, főnök, hogy mire gondol - hangszínemet próbáltam szabályozni, ami többnyire sikerült is.
 - Miért jöttél ki? És miért pont akkor? Nem tudtál volna még várni csupán két percet? - dörrent rám.
 - Sajnálom.
 - Ezen van is mit sajnálni - mély levegőt vett, majd higgadtabban folytatta. - Ez volt a második esélyed. Még egy ilyen, és komolyan mondom, repülsz innen - ezzel kiment.

Hetedik Fejezet

Hetedik fejezet

Reggel korábban keltem a megszokottnál, ugyanis a ruhámat még ki kellett vasalnom. Az arcomon ott voltak a tegnap esti fennmaradás nyomai, a szemhéjaim ólomnehezek voltak. Soha, de tényleg soha többet nem fogok virrasztani csak azért, mert a húgomnál akkor van reggel, amikor nálam hajnali egy. Igaz egy évben csak egyszer van születésnapja, de ez akkor sem kifogás arra, hogy fennmaradjak.

A lábaimat magam után vonszolva vettem uralmam alá a konyhámat, s azonnal a konyhaszekrényre támaszkodtam. Ma még egy esküvőt is végig kell főzzek, sok kávéra lesz szükségem. Sosem voltam az a kimondott koffein-függő, sőt, inkább kipihentem magam rendesen, minthogy megigyak egy csésze kávét vagy egy doboz kólát, de most minden egyes energiát adó dologra szükségem volt. Ez alól pedig a kávé sem volt kivétel.

A telefonom háromnegyed hetet mutatott, így, miután befejeztem a rántottám elfogyasztását, visszamentem a szobámba, s hozzáláttam az ingem kivasalásához. Kivételes alkalom volt a mai nap, így a viseletet is megszabták: sötét, lehetőleg farmer nadrág, valamint fehér ing. Igaz, nem olyan komplikált, mégis korábban keltem miatta.

Miután átöltöztem, felcsatoltam a hajam, megragadtam a táskám, s megindultam a munkahelyem felé. Ilyenkor, amikor nagy a forgalom, elgondolkodok azon, hogy jó lenne venni egy autót. Még a végzős éveimben végigvittem a tanfolyamot és megkaptam a könyvem, ami persze érvényes jó pár évig, tehát azzal nem lenne gond. A környező utcákat is ismerem nagyjából, így az eltévedéssel sem kéne bajlódnom.

Mégis nem vagyok hajlandó arra, hogy megvegyek egy autót. Valahogy nem az én stílusom. Ezért is inkább halogatom. Ha nagyon nagy szükségem lesz rá, akkor talán majd veszek egyet.

Ilyesfajta gondolatokkal indulok neki a sétának. A fő utak, de még a mellékutak is rettenetesen forgalmasak voltak, pedig még csak fél nyolc körül járhatott az idő.

Amint beértem a Red-be, óriási kavarodás fogadott. A pincérek és a takarítók is össze-vissza rohantak az asztalok között, s díszítették a bútorokat. Az uralkodó szín a narancs volt, amely tökéletesen passzolt a fal színével.

 - Dakota! - hallottam meg Winnie magasan csengő hangját.

Egész testemmel felé fordultam, s mosolyogva integettem neki.

 - Öltözz át, és gyere! Annyi munkánk van még! - hadarta le gyorsan, majd visszament a saját fenségterületére, azaz a konyhába.

Miután a táskámat betettem a szekrénybe, magamra kaptam a kötőt, s Winnie után mentem. A konyhában is hasonló volt a helyzet, mint az étkezőrészlegben. Paulo és Martin észvesztve szaladtak az egyik pulttól a másikhoz, miközben a kezükben egy tál volt, benne a süteményhez szükséges masszával, Martin esetében pedig krémmel.

 - Ott a menü a sütő mellett. Melyiket vállalod be? Amelyik mellett ott a pipa, már elkeltek - vázolta fel a tényeket Winnie, majd tovább folytatta a zöldségek felvágását.

A sütő mellé léptem, s leolvastam a listán szereplő ételeket. A legtöbbjük mellett már ott volt a kis pipa, de még mindig akadt olyan, amit még nem vállalt be senki. A görög gyümölcslevest és a juhtúróval töltött rántott gombát kipipáltam, majd hozzáláttam a munkához.

Mivel a levesnek kellett több idő a lehűléshez, annak kezdtem neki hamarább. Legelsőnek előkészítettem a szükséges alapanyagokat, majd felszeleteltem a gyümölcsöket. Miután elkészítettem a narancslé és a tejszín keverékét, hozzáadtam a feldarabolt gyümölcsdarabokat, s összekevertem őket. Az óriási tálat, amelyben a leves volt, betettem a hűtőbe hűlni.

Csupán csak ezután láttam hozzá a gombának, amit elsőnek megfőztem. Miközben a gomba a tűzhelyen volt, elkészítettem a tölteléket is. Egy tányérba prézlit öntöttem, egy kis tálkába pedig a tojást kavartam fel habosra.

Észre sem vettem, hogy mennyire eltelt az idő. Csak dolgoztam, s figyelmen kívül hagytam a körülöttem lévő világot.

Csupán akkor kaptam fel a fejem, amikor meghallottam főnököm ismerősen csengő hangját.

 - A vendégek három körül érkeznek. Addigra meglesztek?

Hangjából érződött az, hogy mindezt csak formaság miatt kérdezte. Szerintem tudta, hogy addigra mindennel megleszünk.

 - Igen, Főnök! - feleltük egyszerre.

Niall elismerően hümmögött, majd végigjárta a konyhát. Mindenkit megnézett, felmérte, hogy ki hogyan áll.

Megremegett a kezem, ahogy hallottam a közeledő lépteket. Ki akartam zárni a fejemből. Nem akartam észrevenni, hogy a hátam mögött áll, mert tudtam, hogy akkor olyat tennék, amit más esetben soha. Niall jelenlétében másképp viselkedem, ezt pedig semmivel sem tudom magyarázni. Addig, ameddig meg nem tudom a viselkedésem okát, nem akarok vele beszélni. Viszont ez elkerülhetetlen, mivel a főnököm. 

 - Mi készül? - kérdezte a szokásosat.

 - Juhtúróval töltött rántott gomba. Ugyan nem volt kiírva, de maradt meg még zöldség. Köretnek megfelelne, nem? - kérdeztem félve.

 - Dakota - kezdte kimérten, miközben nekidőlt a konyhapultnak. Mélykék tekintetét az enyémbe fúrta. Teljesen megbabonázott. - Mi van az étlapra felírva?

 - Juhtúróval töltött rántott gomba - ismételtem meg magam. Nem értettem, hogy mire megy ki a játék. Nem is sejtettem, hogy mi lesz ezután.

 - Párolt zöldséget látsz mellette? Vagy bárhol az étlapon? - hangja dühössé vált.

 - N... nincs - sütöttem le a szemem.

 - Most nagyon figyelj rám, többször nem mondom el - hajolt hozzám közelebb.

Közel volt, talán túlságosan is közel. Forró lehelete égette arcomat. Miért történik ez velem?

 - Az étlapot én szerkesztettem, tehát csak azt csinálod meg, ami rá van írva. Sem többet, sem kevesebbet. És, nem, nincs olyan opció, hogy magadtól teszel vagy veszel el a menüből, rendben? Tudtommal még én vagyok a főnök és te az alkalmazott, tehát viselkedj alkalmazottként - vágta oda hozzám könyörtelenül. - És, még valami: három lövésed volt; az elsőt elrontottad. Arra vigyázz, hogy a másik kettőt ne használd el, mert ha mégis megtennéd, te azonnal repülsz. Remélem, világos voltam - fejezte be.

 - I... igen, Uram - tettem hozzá.

Az arcán átfutott valami... Talán döbbenet? Nem tudom, mindenesetre a szemeiben felfedeztem egy apró, alig észrevehető csillogást.

 - Rendben van - nyugtázta, majd elment mellőlem.

A pokolba!

Talán ezt a tegnapi miatt kaptam. Hisz az esetlenségem miatt majdnem olyat tettünk, amit nagyon nem lenne szabad. És most itt volt ez a kijelentése is. Egy ideig még azt bizonygatta nekem, hogy olyan kapcsolatot akar az alkalmazottaival, amelyben nem feltűnő, hogy ő magasabb ranggal jelentkezik. Ugyan nem mondta ki hangosan, de a bizonygatásaiból arra következtettem, hogy ő nem érzi magát rangosabbnak, mint amilyen valójában. Ugyanolyan szakácsnak képzeli magát, mint mi, csak neki van egy kis plusz: a hatalom. Mi pedig az uralma alá tartozunk.

Mindenesetre van egy pár dolog, amit az eszembe kéne véssek: az első és a legfontosabb az az, hogy nem szabad visszabeszélnem. Bármennyire is nekem van igazam, akkor is az ő szava a szent, az enyém pedig semmit sem ér. A második az, hogy én itt egy senki vagyok. Egy senki, aki csak az étel elkészítését és feltálalását biztosítja. Nincs hatalmam, a rangom is csak középszintű, ha megszólalok, akkor azt senki sem veszi észre. A harmadik az, hogy hallgatnom kellett volna az anyámra és az egyetemi tanáraimra: a főnökkel nem szabad olyan kapcsolatot létrehoznunk, amely félreérthető. A főnök egy tiltott ember, megérinteni pedig nem lehet, mert attól bajba kerülünk.

Ígyhát a következőre jutottam: a magázást újra felveszem. Mr. Horan tisztán és érthetően kijelentette, hogy ő itt a főnök. A főnök pedig megérdemli a tiszteletet.

Ó, és a legfontosabb dolog, amit meg kéne még jegyezzek: két hiba, és elvesztem az állásom.

Hatodik fejezet

Hatodik fejezet

  Egy hét telt el Niall érkezése óta, azóta pedig minden visszaállt a régi kerékvágásba. Niall elmagyarázta, hogy havonta tartanak egy különleges napot, ami annyit jelent, hogy egész nap olyan rendezvényre kerül sor az étteremben, mint például születésnapi zsúr, esetleg esküvő, vagy bármiféle összejövetel. Ebben a hónapban pedig egy esküvő lesz a különleges napon, ami épp péntekre esik. A főnök találkozott az ifjú párral, akik már a tudtára adták, hogy milyen ételt is szeretnének a nagy napon és, hogy milyen legyen a díszítés az étteremben. Niall  már hétfőn beszerezte a szükséges dolgokat a díszítéshez, így már csak annyi volt hátra, hogy ma - azaz csütörtökön - beszerezze az ételhez és a süteményekhez szükséges hozzávalókat.

  És ha már Niall-nál tartunk... a könyvet, amit adott, elolvastam. Kétszer is. Tarryn Fisher Kihasznált alkalma egy nagyszerű könyv. Ugyan néha belegabalyodtam, sőt, volt olyan részlet, amit többször is el kellett olvasnom, hogy megértsem. De még mindig nem értem azt, hogy mit akart ezzel üzenni. Mert hogy üzenni akart mindezzel, az biztos. Csak még arra kell rájönnöm, hogy mit. Ez pedig elég nehéz, hiszen kerül. Látványosan elkerül, ha az étteremben van, sőt, ha mond nekem valamikkor sosem néz a szemembe. Mindeddig a szemembe nézett, ezzel bizonygatva azt, hogy ő a főnök. De most... most nem teszi el. Feszeng, ha véletlenül hozzám kell szólnia, átnéz rajtam, ha a csapatban vagyok. És ez azért fáj egy kicsit. Nem mintha régebben puszi pajtások lettünk volna, de azért mégsem kéne épp így viselkednie velem. Az okra pedig - valószínűleg -  csak akkor fogok rájönni, ha végre megértem a könyvet. De addig, ameddig nem mondd semmit, addig rohadt nehéz lesz. 

  És most ismét itt őrlődök magamban, és persze, hogy ismét csak a főnökömön. Egy ideje már folyamatosan rá gondolok, és arra a flancos könyvre. Szinte csak róla szól az összes gondolatom. 

 - Dakota - hallottam meg Winnie kedves hangját. 

  Leraktam a kezemben lévő kést a lapítóra, s a hang irányába fordultam. Az említett Niall irodája előtt állt, s mosolyogva intette, hogy menjek oda. Egy konyharuhában megtöröltem a paradicsomos kezem, s lassú, határozott léptekkel a nő mellé mentem.

 - Ma te mész el Niall-el a piacra. Készülődj.

 Kijelentése váratlanul ért, egy pillanatig pedig mozdulni sem tudtam. Én...? Miért is én? Eddig mindig megrendelte az ételhez a hozzávalókat. Akkor most miért is kell piacra mennünk?

 Egy fura arckifejezéssel mentem be az öltözőbe, a kötényemet a fogasra akasztottam, a táskámat pedig a vállamra kaptam. Átvándoroltam a szomszédos helyiség elé, megálltam a barnára mázolt ajtó előtt, s kopogtam rajta. Főnököm vidáman csengő hangja jelezte, hogy bemehetek. 

 - Kész vagy? - kérdezte, s egy pillanat erejéig elvette a fülétől a telefont. 

 Aprót bólintottam, hogy ne zavarjam a beszélgetését. Megálltam a nemrég becsukott ajtó előtt, s vártam. A telefon beszélgetést hamar lebonyolította, így mosolyogva biccentett, hogy indulhatunk. 

 A piac nem volt messze, nagyjából két utcányit kellett nagy csendben legyalogolnunk, és máris ott voltunk. Legelsőnek a zöldségest rohamoztuk meg, ahonnan kiválogattuk a legszebb paradicsomokat. ezután pedig a paprika jött. Annál a bódénál, ahonnan a paradicsomot vettük, a paprikák eléggé fonnyadtak voltak, így elkezdtünk tovább vándorolni. 

 - Ott - biccentettem a bal oldalamon lévő bódéra. - Ott eléggé szépek. 

 - Nem megbízható az elárusítója - mordult fel kissé furcsán. - A múltkor is tőle vettük az alapanyagot, és amire elvittük a Red-be, összefonnyadt. 

 - Oh, értem - motyogtam magam elé meredve.

 Ezután nem szólaltam meg. Ezen a piacon még nem jártam, ugyanis a lakásomhoz egy másik piac van közelebb. Nem akartam hülyeségeket mondani. Hisz mégiscsak ő a tapasztaltabb, és ő tudja, hogy itt hol találja a legmegfelelőbb alapanyagokat. 

 - Menjünk ide be - biccentett az egyik raktár felé. 

A kezemben két óriási szatyor volt, amelynek a súlya meghaladta a tizenöt kilót. A kezeim kezdtek elgémberedni, a vállam sajgott, a lábam sem bírta már soká. De nem mondtam neki nemet. Nem is mernék neki nemet mondani. Így hát, bementünk a raktárba.
A helyiség tele volt ládákkal, amelyekben különféle zöldségek és gyümölcsök voltak. Munkás emberek járták körbe ezeket a ládákat, cipelték egyik helyről a másikra. Niall az egyik zacskót a vállára dobta, s az egyik kezemből pedig kivette a másikat. Hálálkodó pillantást vetettem rá, s megeresztettem egy mosolyt. A bal karom már amúgy is kezdte felmondani a szolgálatot, így amikor a felesleges hét kiló elhagyta a kezemet, fellélegeztem.
Ebben a fellélegezésben, és abban, hogy az ujjaimat ropogtattam és a karomat kinyújtottam, annyira elbambultam, hogy majdnem elcsapott egy kisebb furgon.
Ekkor minden olyan gyorsan történt. Alig észleltem valamit.
Az egyik pillanatban még az ujjaimat vizslattam, a másikban pedig már egy erős, széles, és... és egy kidolgozott felsőtestnek ütköztem. A lábaim azonnal remegni kezdtek, s ha nem tart meg az illető, akkor biztos, hogy ott, abban a szent helyben, térdre borulok előtte. Azt pedig nehezen tudtam volna kimagyarázni. A szemhéjaim még akkor lehunytam, amikor belecsapódtam az ismeretlenbe, így most remegve pillantottam fel rá.
Elsőnek a mélykék, csillogó szemeket figyeltem meg. Az első két másodpercben csak és kizárólag azt láttam. Egy apró, alig észrevehető sötétebb folt volt a jobb szemében, ami miatt rejtelmessé vált az egész tekintete.
Ezután néhány szőke tincset véltem felfedezni, amelyek a homlokára hulltak. Néhány tincs sötétebb volt, bár volt olyan is, amelyek tejfehérek voltak.
Csupán ezután tisztult ki a kép. Megpillantottam azokat a csodás, csókolnivaló ajkakat, amelyeken egy láthatatlan X lebegett. Az arcvonalak is kirajzolódtak, így már tökéletes rálátásom volt a... a... nos, a főnökömre. 
Zavartan távolodtam el tőle, ezzel elszakítva testemet az övétől, amire mindez idáig olyan hűségesen tapadt. Mély lélegzetet vettem, majd sűrű elnézéseket motyogva megpróbáltam még jobban eltávolodni tőle. Ám az eltávolodást meggátolta a keze, amely szorosan tapadt a derekamra. Óriási tenyere forró volt, égette hideg bőrömet.
 - S... sajnálom - motyogtam még mindig.
Niall arca is megszilárdult. Komoran, kissé kábán figyelte esetlenségemet, s arra várt, hogy lépjek valamit.
De nem tudtam.
Ehelyett inkább ő tett valamit. Hosszú ujját az állam alá helyezte, ezzel kényszerítve arra, hogy azokba a szemekbe nézzek, amelyek néhány másodperccel ezelőtt teljes mértékben elkápráztattak. Ajkaim abban a szent pillanatban szétnyíltak, amint Niall mélyen beszippantotta a levegőt. A pillanat pedig elvarázsolt. Mintha teljesen az uralma alá vont volna. Talán megigézett a szeme.
Igen, igen, ez már biztos. Azok a mélykék szemek a bűnösök.
A feje pedig közeledett. Nem gyorsan, hevesen, hanem egyszerűen, alig láthatóan közeledett az enyémhez. Ajkai lassan szétváltak, ezzel engem az őrületbe kergettek.
Hatással volt rám, ez a hatás pedig túlságosan is nagy volt. Szinte elviselhetetlen.
Azt a majdnem-csókot, amelyre a testem minden egyes porcikája vágyott, megzavarta az, hogy egy túlsúlyos, munkaruhában szenvedő pasas nekiment Niall-nek. Az előttem álló srác pedig lehunyta a szemeit, mély lélegzetet vett, s visszaegyenesedett az eredeti helyére. Kezét, ami mindez idáig melegítette a hátamat, most lehullt onnan.
 - Menjünk - szólalt meg kissé hűvösen.
Kikerült, majd megindult egy furgon felé.
Megráztam a fejem, s követtem őt. A furgon hátsó részére pakoltuk a megvett dolgokat, sőt, néhány munkás ember még hozott néhány láda zöldséget. Miután mindent felpakoltak, Niall odaadott nekik egy borítékot, amelyben, feltételezhetően, pénz volt. Mindez után biccentett egyet, jelezve, hogy üljek be az autóba.
 - Merre laksz? - kérdezte, miután begyújtotta a motort.
Ez az első olyan mondata, amelybe belecsempészett egy kis érzelmet: hangjában kíváncsiságot véltem felfedezni. Ledaráltam neki a címet, majd meghúzódtam a saját ülésemben. Az arcomon a szégyen vastag, jól látható, vérvörös leple éktelenkedett, amely egyáltalán nem akarta elhagyni eredetileg hófehér arcomat. Nincs mit ezen tagadnom, szégyelltem magamat. Majdnem megcsókoltam a főnökömet. És ha az a pali nem ment volna neki, akkor meg is tettem volna. Vagy ő tette volna meg? Nem tudom. Minden esetre megtörtént volna... De mégsem történt. Emiatt pedig hálát adok az égnek is.
Túlságosan is hamar a lakásomhoz értünk. Elmotyogtam a főnökömnek egy köszönöm-félét, majd gyorsan kiszálltam az autóból. Még mielőtt mondhatott volna bármit is a nemrég történtekről, vagy a holnapi napról, rácsaptam az ajtót. Elég volt. Mára túl sok Niall Horan-t kaptam. Szépen szólva túladagoltam magam belőle. És, köszönöm szépen, de elég volt.
Gyorsan, szinte szaladva felmentem a saját emeletemre, bezárkóztam a lakásomba, s elterültem az ágyamon. Észre sem vettem, hogy mennyire elszaladt az idő; már nyolc óra volt. A hasam őrjöngő vadállatként kordult fel, ezzel jelezve, hogy már rég töltöttem őt tele. De valahogy nem tudtam megmozdulni. Túlságosan is hozzápréselődtem az ágyhoz, és már nem volt energiám arra, hogy felálljak innen.
Úgy, ahogy voltam, ruhástól, táskástól, mindenestől, belefúrtam a fejem a párnába, s hagytam, hogy az őrült gondolataim elárasszák a fejem.
Őrült gondolatok a megfejthetetlen könyvvel.
Őrült gondolatok a munkámmal kapcsolatban.
És őrült gondolatok a helyes főnökömről.